Húsz év után is torzó a Permetezők

Budán, néhány háztömbnyire a hajdani Hadik kávéháztól, Karinthy Frigyes egykori lakóházának tőszomszédságában, a Karinthy Frigyes út 22. számú ház utcai frontjának földszintjén 1999-ben nyílt meg a Karinthy Szalon.
Az önkormányzat fenntartásában működő intézmény a befogadók és alkotók találkozóhelye, ahol örvendetesen gyakran rendeznek kiállításokat is. Kogas Ignác, El Kazovszkij éppúgy bemutatta képeit itt, mint a roma naív festők.
A XI. kerülethez ezer szállal kötődő lokálpatrióta, Molnár József festőművész most több évtizedes munkásságának terméséből rendezte meg kiállítását. Fantasztikusan gazdag a molnári oeuvre: a különböző korszakok szinte feleselnek egymásnak. Molnár mestere a muráliáknak is. Legpregnánsabb képalkotó eszköze a kompozíció. Bátor és őszinte művész: olyan képeket is kiállított, amelyek festészetének nem a legjobb darabjai - viszont ezáltal teljes az életmű.

A Feneketlen tó (1953) és a Viharos ég (1996) egymás mellett elhelyezve szinte alig mutat különbséget, mintha a több évtizedes művészi fejlődésnek nyoma sem lenne. A tucat tájképek magukon viselik az ötvenes évek szocreál stílusát, még 1996-ban is! S akkor rögtön a közelben a Viale Trastevere (1992), egy szigorúan, jól megkomponált kép, csodálatos színdinamikával kikeverve.
Mivel a művész műterme a Feneketlen tóra néz, bizonyára nem véletlen, hogy igen sok a Feneketlen tó környékét vagy a közeli utcákat megörökítő kép: Szürke este (1957), Móricz Zsigmond körtér (1957); közülük talán egy kicsinyke, alig felfedezhető festmény, a Tó napfényben (1998) a legsikerültebb alkotás. A képnek hangulata van; a zöld-sárga-kék foltokból sejlik fel a Szent Imre templom tornya, a többit már hozzáképzeljük. Az ilyen képekre szokták mondani: ébredéskor jó ránézni, az embernek szép napja lesz!
Minden bizonnyal a művész egyik kedvence a Fehér virág (1971), egy különlegesen megkomponált csendélet, amelyet megemel a háttérben felsejlő veranda kékje.
Molnár József nemcsak idillikusnak tetsző képeket festett, hiszen volt egy olyan korszaka a hetvenes évek elején-közepén, amikor rá nem jellemző igen sötét, keserű színekkel dolgozott: Zongora (1972), Hegedű tokkal (1971), Cselló (1974).
A Karinthy Szalonban kiállította a Permetezők (1977-97) című képét is, amely kifejezi, hogy néha mennyire elégedetlen önmagával. A képet hosszan szemlélve úgy tűnt, húsz év alatt sem tudta befejezni, világosan láthatók az évek múltán húzott újabb és újabb ecsetvonások. Ennek az alig sikerült képnek a nagy nyilvánosság előtt való felmutatása művészi bölcsességre és alázatra vall: egy nagy művész szembe mer nézni önmagával, meri vállalni gyötrelmes küzdelmét tehetségével.