Májustól decemberig zajlott Angel Judit kurátor sorozata, amelyet a bezárt, majd újra megnyitott kiállítóteremben erre a köztes állapotra komponált. Az utolsó rész már nem is a művészetbarát közönségnek, hanem az ablakon túlra, az utcának szól, és már egészen távol jár a hely hagyományos műfajaitól. Erhardt Miklós és a MOME Vizuális Kommunikáció Tanszékének hallgatói rendezték be itt egy workshopjuk eredményét, ami a kiállítás-design témájában keresi a Dorottya Galéria identitását.
Tizennégy alkotó közös munkája, egyéni ötletek eggyé gyúrt látványkavalkádja az utolsó kép itt az idén. Talán a járókelők el sem tudják dönteni, hogy az utca végre rendeződött viszonyai hogyan kerültek elő újra és miért éppen a galériában áll meszesvödör, létra, megboruló ajtó és átlyuggatott fal, állvány és kockakő; hogyan lett a kinti rumliból bent kiállítás. Ha belépnek, még reménytelenebb a helyzet: az üvegablakok felé forduló gipszkarton falból, amely majdnem végigvonul a terem hosszában, most hangcsövek lógnak ki és odaátról egy férfihang olvas fel részleteket Csokonai Dorottyájából. Egy falmaradványon purhab-tengerből bukkan föl Barbie férfipárja, Ken baba, mint valami álomherceg; egy vödörben deszkákra húzott paróka egyensúlyoz, a hátsó kisajtóra meg valaki szigszalagból fekete keresztet ragasztott.
Milyen ez a hely, a tér fizikai jellemzőin túl mihez kell itt igazodni? Milyen formák, milyen anyagok fejezik ki az elárvult galéria karakterét? Jogos-e ideidézni Csokonai csekély bájú dámáját, jogos-e a hely történetével érvelni egy új helyzetben, ami még nem is helyzet, csak kérdés? Kell-e egy designkiállításnak reagálni a kintre és a bentre, vagy elég csak a köztességet, az épülő és bomló idő folyamatát kifejezni?
A diákok az adott eszköztárból dolgoztak. Tér, hely, fehér falak, néhány tárgy a Műcsarnok raktárából, tégla, papír, ragasztó, festék. Még azt sem tudni, hogy a tér most épül, vagy az elmúlásra készülődik, hiszen az átmenet, az ideiglenes állapot a kettő között áll, erre is, arra is reagál: a vígeposz Dorottyájára, aki "üzemeltetőt" szeretne az ágyába; a galériára, amelyik szívesen továbbvinné a képzőművészetet az utca megváltozott kontextusába; vagy a kívül eluralkodó divat- és designvilágra, amelyik akár be is fogadhatna egy hasonló témájú művészeti helyet. És szélesebb értelemben persze a hazai kultúra elárvult, megtagadott helyzetére.
Fél év alatt a kiállítássorozat, amely kísérletnek indult, szimbólummá nőtte ki magát. Az utolsó tárlaton maga a művészet válik építkezéssé, amiből még bármi lehet - ha hagynak neki teret.
