INGYEN A MENNYBŐL - Egy kis párizsi a dohány utcában

Ha ModiglianiMonsieur Chéron portrait-ját - (élőszóban is ragaszkodik a francia leíráshoz!), a kétes piperéjű cerberus megmakacsolja magát, mintha csak Bulgakov Moszkvájában zajlana a jelenet. (A fantázia és a valóság mezsgyéjén, csak annyi bizonyos, hogy nem könynyű a bejutás, mégoly magasztos céllal, Modigliani jelszóval sem.)
Nevében a végzete. Átkozott - ezt lehet kihallani a festő becenevéből, ha végképp franciára vesszük: "maudit" - ejtsd: "modi" -, ez Modigliani neve barátai között, hívta fel a figyelmet a hasonlóságra Monsieur László Beke, a kiállítás kurátora. Egy olasz zsidó Párizsban. Huszonkét évesen, 1906-ban érkezik a művészetek akkori "fővárosába" a livornói születésű fiú. Az anyai nagyapjától kapott indíttatás nyomán különböző iskolákban képzi magát, kiállít, a Montparnasse egyik jellegzetes alakja lesz. Korán kiderül, hogy egészségi állapota veszedelmesen rossz. Monsieur Chéron, a zsugori képügynök, mint minden zseniális harácsoló, bagóért veszi munkáit. Az "abszintprogram" tovább rontja a művész esélyeit. Már nem arról van szó, hogy beengedik-e egy kiállításra, hanem az a tét, hogy mennyit élhet még. Fiatalon úgy tűnik, hogy van idő.

Kép fennt: Pinchus krémégne: La ruche (1916)


Modigliani:Viking Eggeling portréja (1916)		Soutine: Férfiportré(1922-1923)

Szerelemre, művészetre egyaránt. A legendás nyolcoldalú műterem házban - amit az 1900-as párizsi világkiállítás borpavilonjának anyagából építtetett egy akadémista festő, Monsieur Boucher -, szóval a Kaptárban "jó a felhozatal". Itt él Chagall, Archipenko, Lipchitz, Kikoine. De a Montparnasse világához tartoznak a Magyarországról jöttek is: Gertler Tibor, Szenes Árpád, Csáky József, Miklós Gusztáv
Különös kettősség. Kötődés a hagyományokhoz - legyen az a szülőföld folklórja vagy a vallási hagyomány - és ugyanakkor az új formák szenvedélyes kutatása, elutasítást is kockáztató forradalmi újítások. "Épatez le bourjois!" Pukkaszd a polgárt - hallja ki rémülten a filiszteus lélek a változások örvénylő dinamikájából a nyugodt, polgári lét ellen hívó csatakiáltást.
Nem könnyű a művészekkel. Chaim Soutine, aki a litvániai Szmilovicsiben még csak "Szutyin" volt, egy nyughatatlan és bárdolatlan zsidó fiú, akit barátja, Modigliani tanított, hogyan kell villával enni és a zsebkendőt használni, lobbanékony temperamentumával mint őserő tobzódott a festővásznon. A tubusban lévő anyag nem mint szín, hanem az élet szubsztanciájaként szerepelt nála. Úgy dolgozott vele, mint hentes a vágóhídon, csak épp fordítva, nem pusztított, hanem életre keltett.


Soutine: Az ajtónálló (1928)		Marevna: A Rotonde terasza (1917)

Mennyi szorongás, ősi rettegés, szinte kirobbanó feszültség, az idegek végsőkig feszítése, szinte tébolyodottan mámoros vallatása az anyagban rejtőző - létezik-e egyáltalán? - léleknek. A vágóhíd nagyon is valóságos motívum. A pogromok, legyilkolások feldolgozhatatlan élményét cipelő művész festményeihez modellnek húst, állati részeket a hentesektől vásárol. A biológiai bomlás gyorsabban dolgozik, mint a festő: a szörnyű szag miatt környezete feljelenti a túlságosan elmélyülő Soutine-t.
Egy rossz epizód - lásd kínai tanmesék! - olykor csupán előszobája valami jónak. Mister Albert C. Barnes amerikai műgyűjtő - áldassék a neve - fantáziát lát a "húsos, véres" festői programban, s Soutine-nek attól fogva nincsenek anyagi gondjai. Ötven évet kap az élettől, de az utolsó szakasz - bár harminc képet fest - tragikussá válik a nácik megszállta Franciaországban. A bizonytalanság és félelem miatt gyomorbaja súlyosbodik, későn kerül kórházba, s 1943-ban meghal Párizsban.
Modiglianinak még kevesebb idő jutott. 36 évesen, a nyomorgástól, alkoholtól elgyötört teste nem tudott tovább ellenállni a tüdőbajnak. (Tragikus utójáték, hogy a második gyermekével várandós felesége öt emelet magasságból vetette magát utána a halálba)
"Az élet legerősebb bizonyítéka az alkotás - és ezen alkotás legközvetlenebb formája a művészet" - idézi Martin Bubert, a zsidó filozófust B. Turán Róbert, a Magyar Zsidó Múzeum igazgatója.

Egy-egy nagyszabású, tiszteletre méltó tárlat azonban nemcsak arra jó, hogy kultikus díszelgés legyen, a kötelező áhítat - ó, hát ezeket már mind "szentté" avatták, úgyhogy blama nélkül hódolhatunk mi is! -, nem: egy ilyen alkalom arra is jó, hogy a kortárs kísérletezőket is kevesebb fékező beidegződéssel fogadjuk.
A legendás montparnasse-i világ talán egyszeri volt és megismételhetetlen. Faggathatjuk a műveket, mi is tette őket ilyen nyugtalanítóan eredetivé. Kellett az, hogy szülőföldjükről elűzött, elmenekült, szubtilis hiperérzékenységgel megvert, megáldott művészek épp itt, a befogadó Párizsban leljenek otthonra, egymást erősítő, bátorító szellemi világra
Amely ugyanakkor nem kényeztetett. A portrék beszédesek. A jó ösztönnel válogató műkereskedők egy kicsit megdicsőülnek az utókor által. Arcképeik egyszerre többről szólnak. Azok a hajdani összegek mára már irodalmi anekdoták. Egy Calvados? Vagy kettő? Mindegy. Monsieur Modigliani, Soutine és barátaik megtették, ami a kötelességük volt. Egy kicsit minden mű létrehozásába belepusztultak. Ez alatt a mérték alatt ugyanis nem hiteles a munka. A művészetet imitáló kommersz bravúros kóklerei is érzik ezt, ezért aztán az igazi, önpusztító nagyoktól szipkáznak nagy tüdővel.Chagall-bemutató után nem is sokkal - ismét látványos és izgalmasan sokrétű tárlatot összehozni a Dohány utcai Magyar Zsidó Múzeumban. Mondják, egy szóló Modigliani lett volna az igazi, de nem rossz "éca", hogy 43 haverjával 110 munkával kápráztatják a fizetőképes nézőket. Persze, tegyük hozzá, nem kevés a biztosítási díj sem a tucatnyi, magyar és francia múzeumból, illetve magángyűjteményből származó alkotásra. Így vagy úgy, de végül mindenki jól jár. Szegény Modigliani. Ő és a barátai már mindezt ingyen nézhetik a mennyei Montparnasse-ról

Kép fennt: Csáky József: Fiatal magyar nő (1915 körül)

INGYEN A MENNYBŐL - Egy kis párizsi a dohány utcában

Képző