A 11 lezárt félév és a 11 fotós eredményei sokszínű összképet mutatnak. Biztos kezű, egyedi látásmódú fiatal alkotók rajzolódnak ki a képek mögött, akik a fényképezés megtanulható eszköztárát képesek a maguk látásmódjára alakítani. Nem készen kapott hagyományokkal dolgoznak, hanem kreatív erővel keresik a tér és az idő, a történetek és helyzetek összefüggéseit. Sokan újraalkotják a fotó tradicionális műfajait, a portrét, a sorozatot, elmerülnek az egy és a sok viszonyában, szituatív játékokat foglalnak hiteles, ugyanakkor teátrális műteremfelvételekbe.
Kiegyensúlyozott értékrendet érzek e munkák láttán a technikai lehetőségek kihasználása és a témafelvetés súlya között. Ritkán nő az egyik a másik fölé indokolatlanul, inkább finom, meghitt gesztusokkal kapaszkodik össze az eszköz és a tartalom. Nem csupán arra kérdeznek rá, mit értünk kép alatt, mi a belső és mi a külső kép, hanem a rögzítés pillanata is elmozdul, hol az elmosódott kép, hol az időtlenség, hol a ritmikusság irányába. Idő és tér ötvözete, a folyamatosság, a történetképződés Simonyi Balázs sorozatán formálódik meg a legszebben: a hátsó ablakból (a cím utalás Hitchcock filmjére, ami a gyanú, a titkos megfigyelés értelmét is idehozza) négy éven át készített felvételek, a kicsit elmozduló beállítás a megfigyelt tér életében keres folytonosságot vagy összefüggéseket, időbe helyezi, de utal a megfigyelő láthatatlan életére is.
Kneifel Anett családi fotókat helyez egy változó színekkel megvilágított, pszichedelikus térbe, és ezzel az emlékezés irracionális változásait avatja főtémává. Mátray Péter egy 1984-es fotósorozatot reprodukál, és így a véletlen tudatos ismétlésével szinte színházi fogalmakat visz a fotóba. Érsek-Obádovics Mercédesz is hasonló átjárót képez színház és fotó között, amikor szociális mintákból alkot önportré-sorozatot, a punktól a romantikuson át a középkorú nőig látványos személyiség-változatokat kínál. Trembeczi Péter sorozata telitalálat: egy hagyományos, igen ritka technikát, a kézzel készített sópapírt és a Youtube-ra feltöltött privát videókból kimerevített pillanatokat ötvözi. Hermann Gábor az egyformaságból a képregény-hőssé emelt átlagfigurával tűnik ki, Déry Ágoston közhellyé lett festményeket "modernizál", így köti össze a műtörténet kiemelt pillanatait és a jelen kisszerűségét.
Az öt év és a bemutatkozó tárlat meggyőzően mutatja, hogy a Fotografus.hu erős műhely, igazi mester-tanítvány kapcsolatra építő iskola, ami a következő években sok új látásmódú fotóművészt fog kinevelni.
