(MTI) - Istvánfi Gyula több mint négy évtizedes oktatói tevékenysége, az egyetemes, a magyar és a népi építészettörténet terén végzett iskolateremtő tudományos és kutatói munkássága, valamint a határon túli magyar műemlékek dokumentálásáért és helyreállításáért tett erőfeszítései elismeréseként vehette át a díjat a nemzeti ünnep alkalmából.
"Nagyon különleges megbecsülést jelent számomra a Széchenyi-díj. Én ilyenre nem számítottam, sohasem vártam, hogy ilyen nagy megtiszteltetés ér" - fogalmazott Istvánfi Gyula, aki magát a művészet és a tudomány határterületén álló, "humán oldalú" építésznek vallja.
"Ami mostanában a legjobban izgat, hogy a falu hagyományos arculata milyen katasztrofálisan zűrzavarossá vált. Ennek háttere, hogy az elmúlt 40-60 évben többszörös csapást kellett kiállnia a magyar falunak: a szocialista kollektivizáláskor kihúzták a földet és a termelőeszközöket az emberek lába alól, jött a téesz; aztán megszűnt a téesz, de nem jött helyette semmi. A falusi embereket eszköztelenül, felkészületlenül érte a szép új világ a rendszerváltáskor. Erkölcsi dolgaink is eléggé megváltoztak: valaha vidéken például nem volt divat a kivagyiság, az óriási ház építése. Vagy ha építettek is nagyobb házat, az belesimult a környezetbe" - beszélt a vidék átalakulásáról a díjazott építész.
"Ma zűrzavaros a falusi építészet, terjednek a mediterrán, skandináv vagy épp alpesi stílusú divatépületek. Legalább a műemlékek közelében nem lenne szabad építeni ilyen megalomán házakat, mert rontják a környezetet, ami a falu több száz éves helyi értéke. Fontos lenne a hagyomány tisztességes követése. A hagyomány nem maradiság" - fejtette ki Istvánfi Gyula.
Mint mondta, legalább négy-ötszáz falut saját maga járt végig, ezenkívül hallgatói is több száz értékfelmérő tanulmányt készítettek. "Nem ambicionálok könyvet, inkább egy kis füzetet, ami azonban jó lenne, ha eljutna minden falugazdászhoz, polgármesterhez, falusi tanítóhoz" - mondta.
Istvánfi Gyula fő tárgyai az egyetemen az ókori építészettörténet és a magyar népi építészet voltak. A Tankönyvkiadónál 2001-ben és 2002-ben jelent meg Veszendő templomaink címmel kétkötetes munkája, melyben Erdély református és római katolikus templomaival foglalkozik. Ma a népi építészet és a faluépítészet problémái témájában oktat nappali tagozaton és szakmérnöki szinten a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Építészettörténeti és Műemléki Tanszéke kötelékében.
"Egészségi okokból jó lenne, ha többet tudnék kertészkedni. Szeretek faragni és festeni, de sajnos viszonylag kevés időm jut ezekre" - mondta az építész, aki áprilisban ünnepli 73. születésnapját.
Istvánfi Gyula 1938. április 12-én született Budapesten. 1962-ben a Budapesti Műszaki Egyetem (BME) Építészmérnöki Karán szerzett diplomát. Később oktatói, kutatói és műemlékvédelmi tevékenységet végzett. 1964-től a BME építészettörténeti tanszékén tanít, 1996 óta egyetemi tanárként. 1989 és 1996 között az Építészettörténeti és Elméleti Intézet igazgatója, 1996 és 2003 között az építészettörténeti és műemléki tanszék vezetője volt. 2006-tól a Magyar Művészeti Akadémia tagja, 2009 óta a Magyar Építőművészek Szövetségének (MÉSZ) alelnöke.
Kutatásai során az építészet korai korszakaival, a népi építészettel és a falusi településekkel foglalkozik, műemlék-helyreállításokon (a romterületi konzerválástól a működő templomokig) dolgozik. 1985-ben a műszaki tudomány kandidátusa lett, 1995-ben habilitált. 2000-ben Forster Gyula-díjjal, 2001-ben Ybl Miklós-díjjal tüntették ki.
Nevéhez fűződnek a vésztő-mágorhalmi történelmi emlékhely tervei, valamint a pusztazámori remeteség újjáépítése. Könyvei Szíria építészete (1989), Az építészet története: őskor, népi építészet (1997), Erdélyi református templomok (2001) és Erdélyi római katolikus templomok (2002) címmel jelentek meg.
