Jókúti András: Önvallomás 25 éves vagyok ("negyedszázados", ahogy Marilyn Monroe utal erre riadtan a "Van, aki forró szereti"-ben), tősgyökeres budapesti. Jogharmonizációs tanácsadóként dolgozom (azaz EU joggal foglalkozom, ennek minden bájával - utazások - és hátulütőjével - közigazgatás), ezen azonban én szoktam a legjobban elcsodálkozni... természetemhez nem igazán illő végzettségemre utal a "hidden dr.agon" elnevezés is. A kreatív energiákat lekötni azonban nem egyszerű dolog, és a "megélhetési konformizmus" mellett mindig elementáris erővel tört fel nálam, hogy valamit alkossak is, ne csak reprodukáljak. Sajnos mivel túl sok fába vágtam már fejszét életemben, az elmélyülés képessége egyelőre hiányzik belőlem. Távol-keleti értelemben nagyon nem vagyok "bölcs"... a türelemnek és az alázatnak teljességgel híján vagyok. Így születhetett meg sok novella, egy befejezetlen regény töredéke, és egy történelmi dráma Kleopátra bukásáról, amelyhez egy csapat szinkronúszó lány felbukkanása is nagyban hozzájárul... A képeimet illető témaválasztásaimra ugyanezek a kettősségek jellemzőek. Nagyon vonzódom a kultúrtörténeti témákhoz (mitológia, szépirodalom, gyermekmesék), de sosem állom meg, hogy ne öntsem le valami kétes humorú szósszal az emberiség kollektív tudatalattijának féltett kincseit... ezt lehet "posztmodern újraértelmezésnek" is nevezni, de ha jobban megnézzük, mindez valójában csak (ön)irónia. Természetesen "kiadom magam" a képeimen keresztül, és komolyan gondolom, hogy ezek a történetek mindenkinek sokat jelentenek (nem véletlenül maradtak fenn ilyen tartósan), mégis mindig van egérút: ezeken mosolyogni (is) lehet. Ha viszont nem szeretném egyre modorosabban túlragozni ezt a "manifestót", inkább csak annyit mondok, hogy a fényképezés által nyert valóság-töredékek számomra egyáltalán nem bírnak dokumentációs értékkel: kizárólag arra jók, hogy felépítsek belőlük valamiféle saját világot, ahol a letisztult design-kultusz jól megfér a barokkos túlzásokkal. A fentieknél jobban már csak a kedvenceim árulják el, hogy miként látom a dolgokat. Egyik kedvenc filmem a Titus című Shakespeare-adaptáció, ahol a rendezőnő (Julie Taymor) az eklektika minden eszközét bevetve egy olyan bátor keveréket alkot az ókori római tragédiából, hogy nekem tátva maradt a szám tőle. A nick-em is innen származik: a fiatal és könnyen elszédíthető császár neve Saturninus. Nem tudok azonban olyan filmrendezőt mondani, aki nagyobb hatással lett volna rám, mint Peter Greenaway. A megszállott kategorizálás, a tudományos pontossággal ötvözött túlburjánzó formavilág és a groteszk humor, amit ő képvisel, sokak szerint szomorú zsákutca (vizuális maszturbáció), szerintem viszont új műfaj. Korábbi (és ezért emészthetőbb) filmjei közé tartozik a Számokba fojtva (Drowning by Numbers), ami az én abszolút kedvencem minden film közül. Megkerülhetetlen filmrendező még rajtuk kívül Lars von Trier, aki minden egyes filmjével egy új világot tárt fel előttem. Folyamatos megújulása, véresen komoly, de mindig intelligens iróniával kezelt morális leckéi példaértékűek számomra. Nagyjátékfilmjein kívül muszáj megemlítenem a Kingdom című kórház-horror-szappanoperát, amit szerintem nehéz felülmúlni. Az irodalomban sokkal kevésbé vonzódom a kortársak újító törekvéseihez: a posztmodern előtti "modern" korszak sokkal jobban megfelel nekem, de a XIX. századdal is nehéz betelni. Külföldi kedvencem Nabokovtól a Lolita (bár "Az eltűnt idő nyomában" is versenyben van), magyaroktól Füst Milánt kedvelem nagyon (tőle "A mester én vagyok" a kedvencem). Könnyűzenében a legolcsóbb kommersz ugyanúgy meg tudja néha dobogtatni a szívem (főleg a táncparketten), mint a zseniális izlandi énekesnő, Björk (akinek viszont még a lélegzetvétele is). Nagy kedvencem még a Moloko nevű angol zenekar is. Michael Nyman kortárs szerző zenei párja Greenaway-nek (a legtöbb filmjének zenéjét is ő írta egyébként), és körülbelül ugyanannyira szeretem Nyman zenéjét, mint Greenaway filmjeit. Végül pedig a XX. század nagy orosz zeneszerzőit említem meg, mert ők nyitották ki számomra a kaput a klasszikusok felé. Ebben a tekintetben leginkább Prokofjev "Hamupipőke" szvitjének vannak elévülhetetlen érdemei, amely 16 évesen nagyon meghatározó élmény volt számomra. Jókúti András további munkái a http://www.deviantart.com/view/19098415/ címen tekinthetők meg. A kiállítás helyszíne: 1051 Budapest, Arany János utca 10. A kiállítás megtekinthető: 2005. szeptember 02. - szeptember 29. Kép: Home Delivery II. /Házhozszállítás II.
