A kiállítás kiindulópontja egy szimpla kérdés: Miért csak kategóriákban tud gondolkodni az ember? Miért érezzük úgy, ha valamit be tudunk sorolni egy korábban már definiált fogalomkörbe, akkor az a kategorizálás által befogadhatóbbá válik? Hogyan jönnek létre a művészettörténet felosztási rendszerei, melyek alapján különböző típusokba sorolhatóak a műalkotások? Egyáltalán: tipizálhatóak-e a műalkotások a XXI. században?
Ezen egyszerűnek látszó kérdések mélyebb vizsgálata rávilágít arra, hogy valójában egy évezredes filozófiai problematikával állunk szemben. Erre kísérel meg reflektálni a tárlat.
Az orvostudomány megalapítójaként számon tartott görög orvos, filozófus, Hippokratész az emberi szervezetben lévő testnedvek alapján tipizálta az embereket. Az ókori hippokratészi tan szerint a test fő nedvei - vér, fekete és sárga epe, nyálka - kiben-kiben más-más arányban találhatóak meg, s ennek megfelelően négy kategóriába sorolhatóak az egyének. Megkülönböztettek vérmes (szangvinikus), méla (melankolikus), epés (kolerikus) és nyálkás (flegmatikus) típusú személyiségeket. A testnedv elnevezésnek az ókorban a latin (h)umor szó felelt meg, mely utalás arra, hogy a testnedvek keveredési aránya meghatározza az ember kedélyállapotát, humorának mértékét.
A későbbiekben mindent a négy hippokratészi kategória alapján határoztak meg: az évszakokat, a napszakokat, a Föld alapelemeit, a csillagjegyeket, az ízeket, a gondolkodásmódokat, az alaptulajdonságokat, az emberi életszakaszokat, a művészeti ágakat. A típusokban való gondolkodás átfordítása a képzőművészet nyelvére hamar kézenfekvőnek tűnt, s értelemszerűen a színek felől közelítették meg a kérdést. A vörös, a fekete, a sárga és a fehér színeket feleltették meg a testnedveknek, s úgy vélték, a vászonra felvitt színek aránya alapján a képek kedélyállapotokat tükröz(het)nek.
A hippokratészi típustan legplasztikusabban, legdirektebben Dürer 1526-ban készült Négy apostol című festményén jelenik meg a képzőművészeti alkotások közül. A hippokratészi tipizálás, s az említett Dürer-kép ellenpontjaként értelmezhető a jelen kiállítás. A művészettörténet tudománnyá válásának alapja a műalkotásoknak korszakok, műfajok, kategóriák alá való rendezése volt. Ahogy azonban az évszázadok során megváltozott az orvostudomány felfogása az emberi kedélyállapotok, emberi típusok kategorizálásáról (kategorizálhatatlanságáról), úgy mára a műalkotások megragadása is új szempontrendszert követel meg a befogadótól.
Az eligazodás a jelen tárlaton éppen az eligazodhatatlanságban ragadható meg a leginkább. Az április 10-ig látogatható kiállításon 12 képzőművésznek eddig még a nagyközönség által nem látott művei szerepelnek.
Legyen szó egy, az adott művésztől nem (annyira) megszokott technika alkalmazásáról (Batykó Róberttól videómunkát, Szarka Pétertől egy rajzot, Előd Ágnestől hímzést, Tarr Hajnalkától egy művészkönyvet, Várnai Gyulától fotómunkát láthatunk), egy új ikonográfiai ábrázolásmódról (Mátrai Erik Meztelen karú Máriája, Halász Péter számítógépes alaplapokból összerakott "ötvöstárgya"), egy új installációs formáról (Farkas Zsófia falra felmászó szobrai), vagy atipikus témaválasztásról (Rádai Andrea, Farkas Rita, Ádám Zoltán, Szűcs Attila).
