Horváth Zsófia kínál "szabad bejárást" a Riviéra Hotelbe, az általa csak vázolt történetnek számtalan olvasata létezik attól függően, ki hogyan dönt. Nincs egy objektív narratíva, a kizárólagosság kizárt, a szubjektív nézőpontok a technikai kereteken belül megannyi privát világot tárnak fel.
A szubjektivitás, az egyéni világok megmutatásának igénye lehet afféle trend, de talán összefüggésben van a fiatal művészek út- és identitáskeresésével. Több kiállított mű operál ezzel a 'saját' tekintettel. Gurszky Péter Ádám például Belső tereket vetít a Barcsay-terem egyik végében elhelyezett - mini folyosókat idéző - dobozokba. Gurszky belső terei személyesek, de bárkié lehetnének; a könyvespolc, a konyhai eszközök, a munkaasztal diavetítővel produkált képeit szárazjég füstje teszi éterivé és nehezen kivehetővé. Surányi Nóra családi fotóalbumok mintájára készítette el álomjövő-albumát, helyzeteket mutat be majdan megszülető gyermekkel, házzal, egy elvárt vagy vágyott élettel. A családi, társadalmi konvenciók itt nem az elmúlt idők lenyomataiként jelennek meg, hanem éppen fordítva, a meghaladott múlt helyett, az esetleg átélhető jövőkép víziója sejlik fel belőlük.
Szintén hozott anyagból dolgozik Mohamed Gamal Sophia; 2in1 című rajzfüzeteiben vizuális naplót vezet születendő gyermekének. A női szerepek, és az ehhez köthető fantáziák, víziók erős motívumok mindkét fiatal művésznél. Bordás Bogi szintén privát történetét adja bele a közösbe, egy 48,96 nm területű lakás falra skiccelt alaprajzából az derül ki, milyen nézőpontokból készült az a fotónapló, aminek létrehozásába családját is bevonta, mielőtt fotóinstalláció formájában kiállította volna. Az együttélés repetitív cselekvései egyszerű képekben kulminálódnak, a hétköznapi jelenetek, csendéletek az élet funkcionális oldalát helyezik előtérbe, feloldva a határt művészet és élet között. Pál Gábor vizuális önéletrajzot festett egy közel hét négyzetméteres zöld felületre, amiben a képkockák saját tárgyakat ábrázolnak hűvösen, mértéktartóan: az önértelmezés objektjeiként üzennek hobbiról, munkáról, életstílusról. Pálnak egy videóműve is látható a kiállításon, amiben egy képzeletbeli páternoszter mozgat szürreális képi világokat, lebegő csecsemőt, családokat, ismeretlen csoportokat.
Pályi Nikolett már megvalósult performanszokat folytat tovább vagy ismétel meg, mint pl. El-Hassan Róza híres Véradás akcióját, vagy Vándor Csaba Madáretetés projektjét. Az újrajátszás, az ismétlés, a folytatás aktusa, a mindig új létrehozása helyett egy takarékosabb módja a művészetcsinálásnak, ami ugyanakkor felvet néhány költői kérdést is a művészet eredetével, eredetiségével kapcsolatban.
Tangl Edit és Philipp Helga szociológiai érzékenységgel olyan jelenségeket feszeget, amelyek túlnőnek a ?privát képalkotás? határain. Tangl műve az internetes játékok bonyolult, és függőséget okozó világába, működési mechanizmusaiba nyújt betekintést. Egy installációba sűrít portréfilmet a játékos közösség tagjairól, a gyógyító pszichológusról, szlengszótárt a köznapi nyelv változásairól. Philipp Helga egész szobát betöltő térinstallációja egy rekonstruált katasztrófaesemény álomszerű víziója. A vörös folyam, amely lassan hullámzik a falra vetülő fényházakon, a váratlanul érkező káros szenny metaforája. Szintén az értelmetlen pusztításra reflektál Horváth László Normális és feszített munkaterületével, ám ő kiterjeszti mindezt az egész emberiségre, és általános érvényűvé teszi: a pusztítás képessége nála már egyszerű emberi tulajdonság.
Néhány mű a konceptuális vonalat erősíti, ami úgy tűnik, kisebbségbe szorult a kiállításon. Liszka Tamás A feledékeny zongora című számítógépes installációjával zenei harmóniák fotografikus lenyomatát képezi, amit ki-ki a maga zenetudásának megfelelően hozhat létre. Erősen minimalizált a látványvilága és koncepciója Radics Márk művének, ami éppen ettől igazán üdítő. A Vigyázat, műtárgyak! felirattal ellátott speciális nyomtatványokra kanonizált művészek aláírásait gyűjti évek óta. A névjegyek itt nem pusztán szimbólumokként vannak jelen, de komoly valóságreferenciával is bírnak (van olyan is közöttük, amely az adott művész halála miatt már megismételhetetlen). A kézjegyek önmagukért és önmagukról beszélnek, képekként kiállítva a nyomhagyás egy speciális műfajára hívják fel a figyelmet, ami nem pusztán hitelesíti azt, amire íródik, hanem önmagával azonos: az aláírás, a hitelesítés aktusa maga a mű. A legminimalistább alkotás az összes közül, a Huszti Zoltán Műtárgykészítési-Képességének Eddigi Összegzése, ami egészen a diplomavédésig üres képkeret volt csupán, arra várva, hogy a megfelelő pillanatban a diplomabizottság tagjairól egy rögtönzött rajzként szolgáltasson tartalmat a kiállítás majdani nézőinek.
Az interaktív videótól a rajz- és fotónaplókon, fényinstalláción át a szikár konceptuális művekig sokszínű a felhozatal az idei intermédia diploma kiállításon. A forma-tartalom, jelenség-jelentés üzenete kitartó figyelmet és aktív részvételt igényel a nézőtől, aki végül egy sarokba állított padon megpihenhet. Ezt Lukács Orsolya tette oda, azért, hogy ott ücsörögve "fellapozhassunk" egy természeti ready made-be vésett Csendszótárt. Erről a farönkről eszembe jutott a tűz, ami ebből a kiállításból azért mégiscsak hiányzott.