Erdélyi egzisztenciális kérdésként kezeli a festészetet. Vásznain nem a kép, hanem a keret játszik, ez lép a térbe, ez visz színeket, dinamikát a tárgy életébe. Ami középen van, az minden esetben fehér, szürke, vagy e két szín tónusainak egyikét stabilan hordozó üres felület.
Ha akarom, tükör, ha akarom, vakfolt. A szürke olajfesték vastagon és egyenletesen kitüremkedik, fölé emelkedik a kép síkjának ? ezt éppen a keret viszonylatában érzékeljük, mivel ezeknél a képeknél a keret hátrébb kerül, mint a felület, negatív térben kap helyet. Másutt a keret keskeny, bizonytalan körvonalú sáv, itt-ott hiányzik belőle egy apró részlet, mintha egy miniatűr rágcsáló foga nyomán elmorzsolódott volna, ezeken a helyeken kilátszik a festékréteg mögül a kezeletlen fa szálkás, morzsás textúrája. A keret többi részén viszont apró, de színes, keskenységéhez képest igen vastag, sűrű festékréteg vonul végig, göcsörtös csomókban, durván elnagyolt kidolgozásban. A szürke vagy fehér képfelületeket élénk színek, zöld és piros, sárga és kék keretek kísérik, mintha minden szín, ami középről kiszorult, itt kapaszkodna meg, a festmény szélén, a periférián.
Ettől a felfogástól megfordul a művek teljes jelentéstartalma: a szélre szorult festőiség és a taszító, neutrális, statikus közép izgalmas feszültsége felborítja a festészet fogalmát. Nem a mű, hanem a viszonylatok kerülnek pozícióba, nem a téma, hanem a hovatartozás. Einstein relativitás-elmélete Erdélyinél ironikus-filozofikus karaktert ölt. Tovább bonyolítják a helyzetet a képekre erősített miniatűr digitális keretek, amelyekben végtelen lassúsággal pásztázza egy kamera a mögötte látható képet. A kamerát tartó kéz árnyéka végigvonul a kereten, megfordul, visszafelé siklik a kép felületén, álomszerű mozgással úszik végig a felület előtt. Saját tekintetünket látjuk viszont a képernyőn, azt a szemmozgást, amivel befogadjuk a képet? Vagy egy külső szemlélőt követhetünk, aki számunkra láthatatlan, megközelíthetetlen tartalmakat vesz szemügyre az üres közép és a jelentésteli keret, a fények és árnyékok, a mű és közvetlen környezete között?
Akárhogy is, Erdélyi képei egyedi módon veti föl centrum és periféria, látvány és mögöttes kérdéskörét. Keretei érzékeny sávok, mint egy elvékonyodott bőrréteg az emberi test körül, csápok a külvilág felé. A közép pedig maga a tökéletes, megközelíthetetlen semmi.
