Ebben az ember alatti létben bizarr módon találnak egymásra a festészet klasszikus németalföldi hagyományai. Aprólékos portrék szemünkbe néző, jellegzetes típusokkal, tájkép, mikrokörnyezet, Van Gogh erőteljes ecsetvonásait idéző felületek, és végül az absztrakt geometria alapszínekből szerkesztett kompozíciói. Van der Pol gyakran mindezt egyetlen képbe komponálja, szimultán képmezők hatástalanítják vagy erősítik egymást, sőt még a kép készülésének folyamatát is hozzáfűzi, hiszen a képek alján lefolyik a szín, üresen marad a vászon, lelepleződik a varázs. A tökéletlenség apoteózisának vagyunk tanúi, ezt kellene az absztrakt festészet eszközeivel rendbeszedni, tagolni, értelmezni.
Ha az ábrázolt világ emberi közegnek nem alkalmas, a festészet sem képezhet belőle mást. Talán elhagyott ipartelep, amit látunk, vagy koncentrációs tábor, mindegy is: gépesített és működésképtelen, fémesen kongó üresség lép a táj helyébe. A modellt álló büszke németalföldi polgár öntudata ezeken a portrékon sehol sincs már, mind olyan beállítások, amilyen a bűnözők azonosítására szolgál. Ilyen lények lakják ezt a tájat, a felismerhetetlen szobrok körül álló tagolatlan háztömböket, szétfolyó utcákat. Az építményeket hálószerű vastraverzek támasztják alá, a rend karikatúrája, alattuk a lecsorgó festék megszünteti, sőt tagadja a komponálhatóságot. Ez a világ, így, ahogy van, a Pokol évadja.
