A négy kiállító művész négyféle közelítéssel él. Carlo Maglitto olasz képzőművész a filozófia és a pszichológia tudományos fogalmait viszi makettszerű objektekbe. Miniatűr tereket alkot és azokban mint alig látható, apró elemet, helyez bele egy-egy emberi figurát. A zene csak áttételesen, tér és ember arányaival, a plasztika ritmusával jelenik meg, viszont az erőteljes anyaghasználat ? a feketére égett, vaskos napló, vagy a felnyíló könyvből kifakadó, méregzöld fű, a fekete terep, amit mintha vulkánkitörés szabdalna égett rögökre ? metafizikai dimenziókba helyezi az emberi létet.
Mamikon Yengibarjan örmény származású, de régóta Magyarországon él. Négyük közül az ő munkái szerepelnek a legintenzívebben a kortárs magyar képzőművészet színterén. Köztéri plasztikái, finom szimbólumai, imbolygó kompozíciói a mívesség és a vízió magas fokán állnak, kár, hogy most a kiállításon csupán egy munkája kapott helyet. Ez az egy azonban fölényesen uralja a teret. Légiesen könnyed bambuszállványokra dróttal rögzítette úszó, lebegő, Giacometti-keskeny figuráit, ezek egymással is alig érintkeznek, inkább csak lassan mozognak a térben, a légáramlattal megmozdulnak, ringatóznak a tér hullámain. Valósággal látjuk a zene születését, légből és formából, látjuk a ritmust anyag és anyagtalan határán, egyetlen, gyönyörűséges pillanatban. Jó szemmel válogatta a négy alkotót a Vízivárosi Galéria egymás mellé, szép tavaszi köszöntés ez Európa felé.
