Érdekes kérdés, hogy egy fotóval hogyan érdemes találkozni, egyáltalán: az eredeti képet látjuk-e, ha például csak egy monitoron, vagy éppen egy projektor segítségével válik számunkra láthatóvá. A Magyar Fotográfusok Háza - Mai Manó Ház Fényelés című kiállítása az NKA fotóösztöndíjasainak tavaly készült alkotásait nem printformában, hanem kisebb-nagyobb monitorokon helyezi sajátos keretbe.
Ahogy az a megnyitón kiderül, több alkotó is elégedetlenül konstatálja a képek prezentálásának módját. Míg Koncz Zsuzsa a képek megjelenítésének gyér technikai minőségére hivatkozva leállíttatja a kortárs táncműhelyekről készült fotóinak vetítését, az eredetileg Tasnádi László alkotásait bemutató dvd-lejátszón az alkotó üzenetben közli, hogy a jelenlevő technikai eszközök "a képei bemutatásához szükséges minimális minőségi követelményeknek" sem felelnek meg, ezért képeit az eszközök kicseréléséig az első emeleti pénztárnál található albumban, vagy az interneten lehet megtekinteni.
A kiállítás valóban kissé vegyes képet fest: míg az egyik sorozatot egy viszonylag méretes monitoron láthatjuk, a másikat csupán egy képeslapnyi méretű gps-monitor közvetíti felénk. Az utóbbi megoldás azonban számomra meglepő módon pozitív hatást kelt, hiszen ez éppen Illés Barna A Moszkva című - a Moszkva tér semmivel sem összetéveszthető hangulatát bizarr életképekben rögzítő - sorozatának jutott osztályrészül. Ilyen apró méretben ugyanis a fotók valósággal a budapesti üdvözlőlapok egy új, őszinte generációjának megszületését vetítik elénk. Mennyivel élőbb is lenne egy olyan üdvözlőlap, amely nem a naplementében úszó Lánchidat, hanem a Moszkva téri metróbejáratot ábrázolja!
Vancsó Zoltán Szándéktalan Fény című sorozata már kissé idillikusabb képet fest egy turista, avagy csendes szemlélődő benyomásairól. Alkotásai - hasonlóan Illés Barna fotóihoz - levelezőlapra kívánkoznak, hiszen a macskaköveken, zsalugátereken tovaillanó, "szándéktalan" fény olyan pillanatnyi csodákra képes, aminek megörökítése igazi ajándék: szívesen megosztanánk azzal, aki nem válhatott a részesévé.
Idillből itt nem árt meg a sok, Varga István sorozata a napfelkelte időről időre ismétlődő, ennek ellenére egyszeri élményéről mesél: a hajnalban felszálló pára mint egy örök vattapamacs öleli körül óvón a lélegzetelállító tájakat. A kiállítás egyik gyöngyszeme Kovács Melinda Csendéletek-sorozata, amely kitömött, illetve holt anyagból formált állatok tetemeiből formál olykor valóban leheletfinom képeket. Egy vérzőszemű bárány és a Dalí Az elfolyó idő című képén látható órákhoz kísértetiesen hasonlóan elrendezett haltetemek tarkítják a különleges ikonsort. Sőt: tányérokra nyomva egy üvegvitrinből is visszamosolyognak ránk, elvégre egy csendélet mi máson mutatna a legjobban, mint egy vérbeli csendélet-kelléken? A kiállítás bizonyítja az NKA fotóösztöndíjasainak gazdag fantáziáját és vállalkozó szellemét - ezt jó lenne a prezentálásban is tetten érni.
