Képző

Kibeszélés

Archív 2011. március 22.

Nacionalizmus és nemzeti identitás bonyolult összefüggéseiről nálunk is volna mit kibeszélni. Az észt, litván, lengyel, német, ukrán és szerb művészek néhány képsorral, interjú-részletekkel, plakáttal olyan erősen kommunikálnak a témáról, annyi éles önkritika, gúny, kemény vagy humoros leleplezés került ezekbe a néhány perces képsorokba, ami néhol már a hatvanas évek lázadó társadalomkritikájával rokon.

Hol a határ nemzeti identitás és nacionalizmus között, meddig építi a közösség öntudatát és mikortól válik kirekesztő, elutasító, megbélyegző gesztussá a haza iránti kiállás? A művek többsége valamelyik kétpólusú viszonyrendszerbe helyezve vizsgálja a kérdést. A vagy-vagy parancsa mondatja ki Wojcziech Doroszuk a Svájcban élő lengyel emigránsokkal azokat az ítéleteket, melyeket a ?szűklátókörű?, ?udvariatlan?, ?nőietlen? és ?idegesítően pontos? svájciakról vallanak, miközben készséggel elismerik, hogy 10-20 év alatt egyetlen svájcival sem kerültek közelebbi ismeretségbe. Még tovább viszi a nacionalista ideológiák szabad kiélésének ábrázolását a német Johannes Paul Raether, aki a futballszurkolók ünnepéről közvetít átszellemült pillanatokat, letolt gatyákra írt ?Germánia? feliratokat, vad, ösztönös gesztusokat, melyeknek egyetlen célja a ?német-tudat? tökéletes átélése. De nagyon hasonló ezekhez a képekhez az észt Flo Kaserau és Tanel Rannala fotósorozata is, amelyen a tallinni tömeg újrajátssza az 1988-as ?éneklő forradalom? néhány mozzanatát. Egy államilag elismert, sőt az ország önképének részévé avatott szertartás keretében fiatalok élik át újra az előző nemzedék revelatív élményét.

Költői pillanatokkal dolgozza fel a témát az észt Eva Labotkin, aki a nacionalista ideológia szolgálatába állított nő-eszményt mutatja fel: videóján az észt nő úgy azonosul a földdel, hogy egyenesen megszüli. Ennek éppen ellentéte az izraeli születésű, Csehországban élő Shlomi Yaffe képsora, melynek főszereplője a prágai piacon kínai árusoktól összevásárolja egy neonáci felszerelését és azokban folytatja útját, mint aki a ruhákkal és a haja leborotválásával egy félórás csavargás során egyben ideológiát is váltott.

Az egész összeállítás sokkal fontosabb annál, mint hogy egy miniatűr galériában mutatkozzon be Budapesten, ahová jószerivel csak az a néhány tucat ember jár rendszeresen, akik a kortárs képzőművészet határterületeket is bevonó, experimentális vonulatában otthonosan mozognak. De a műveknek jót tesz ez a tárgyilagos környezet, a galéria neveként viselt laboratóriumi közeg, ahol nem mint műtárgyak, hanem mint párbeszédet kezdeményező jelenségek érvényesülnek. És nagyszerű ötlet volt a kiállítás rövid ideje alatt vetítéseket, beszélgetéseket szervezni köré; reméljük, Budapesten is lesz, aki szabadon beszél a nacionalizmusról.