Mindig is elkötelezett voltam a magángyűjtemények iránt - állítja Kieselbach Tamás műkereskedő. Úgy tűnik, komolyan veszi ezt. Vagyis nemcsak műtárgyakat gyűjt maga köré, olyanokat is, akik gyűjtenek. Így került most falaira a művészeti könyvekkel kereskedő Szabó Károly kortárs fotógyűjteménye. Keretbe szorított, miniatűr fekete-fehérek között lepedőnyi színes printek.
Mint például Jokesz Antal Party-madam című nyomata, amin csak néhány háttérben foszforeszkáló konfetti jelzi: valahol valami történik. Az elegáns padlizsánlilában merevítő hölggyel viszont sajnos semmi, pedig ő láthatóan mindent egészen pontosan elrendezett. Kalapján a toll, körmén a lakk, arcán a cukorrózsaszín púder (ami tudvalévőleg fiatalít) és öregségtől meg a keserűségtől elkeskenyedő ajkán a pink rúzs - mind makulátlanok. Csak maga az élet nem az már. Nem jön senki.
Szinte mindenki várakozik ebben a kiállításban. Ravasz András modellje: egy blúzgombokat szétvető bátorsággal házasulni akaró kebel, meg Németh Hajnal Paraconfort-sorozatának plafonról lelógó modelljei, akiket a hevederek meg egyéb hegymászó-felszerelések mellett valamiféle ígéret tarthat odafönt. Kerekes Gábor sorozatában egész kompániát várakoztat: formalinban csecsemő ikerpárt, gyűjtődobozban lepkekollekciót, üvegbödönben meszüktől megfosztott, amorf tojáshéjakat, polcrendszerben apró kristályokat. Bozsó András lesült arcú hajléktalanjai a hunyorgás mély barázdái közül néznek az optikába. Koszos ujjaikkal hármat mutatnak, még egyszer hármat és négyet. Három gyerek, három szoba, négy kerék. Erre várhatnak.
Egy darabig még a Szent István körúti Kieselbach galéria falán, aztán meg "otthon", Szabó Károly magángyűjteményében. Hogy az ilyen kollekciókat pártfogolja Kieselbach, ezzel nem árult el titkot. Azzal viszont igen, hogy most a fotóműfaj iránt is komolyan elkötelezte magát. A legfrissebb tárlatát megnyitó egyetemi tanár, Kopek Gábor kedvesen hangzatos mondattal zárta beszédét, vagyis, hogy a körúton most szép csendben legalizálják a kortárs fotográfiát. Szép lenne, ha így lenne. Ha ennyi elég lenne hozzá.
Kortárs fotó: mostohagyerek?
A Magyar Fotográfiai Múzeum igazgatója, Kincses Károly szerint egy hibás beidegződés tehet mindenről, vagyis, hogy a magyarok nem tekintik unikális műfajnak a fotót: ódzkodnak több tízezer forintot kiadni egy műalkotásért, ha attól tartanak, hogy az bármikor tömegcikké válhat. Kevesen vannak tisztában a vintage fogalmával, vagyis azzal, hogy kizárólag az exponálást és a negatív elkészültét követő záros határidőn, legfeljebb egy-két éven belül lenagyított, és az alkotó által aláírt kópia számít műtárgynak. A digitális technikákkal készült fotók egyediségének védelme azonban még megoldatlan: bár már több ötlet született, egyelőre egyik sem ad megnyugtató megoldást. Valaki az értő kritika hiányának tulajdonítja a hazai fotó alacsony presztízsét, mások meg annak, hogy a parányi hazai gyűjtőkör nem tudja eltartani a maroknyi fotográfiára specializálódott budapesti galériát (Bolt, Vintage, Mai Manó Ház, Fotocella) sem.
De hiába nyilatkozta korábban több, kortárs fotóval foglalkozó szakember, köztük a Bolt Galériát vezető Detvai Jenő, hogy a hazai fotográfia minősége semmivel sem marad el a nyugat-európai mögött, tény, hogy "a magyarok a festékkel meg ecsettel létrehozott alkotásokat még mindig sokkal mívesebbnek tartják, mint egy alkotó folyamatot, ami úgy kezdődik: befűzöm a filmet a gépbe."
Kieselbach Tamást mindez nem érdekli. A fejébe vett valamit, és azt végig fogja vinni. A provokációra is mosolyogva reagál: nem bánja, ha unokái idejére érik be a befektetés. Ha csak addigra épül be a köztudatba, ami Nyugat-Európában már evidencia: a kortárs fotónak a festmények mellett a helye, művészi értékben semmivel sem marad le mögöttük.
Kieselbach tehát továbbra sem adja fel ideáját, tudniillik, hogy a magyar képzőművészet végre méltó helyet szerezzen a nemzetközi porondon. A galerista mindezt számtalan fórumon elmondta már. Szinte megszoktuk.
A meglepetés: mostantól nem egyedül száll síkra a tiszteletre méltó célokért. Társat talált, üzletit és szellemit. Azt mondja, ízlésében, céljaiban, értékrendjében nagyon passzolnak egymáshoz Einspach Gáborral. - Ez a legfontosabb. Higgye el, ha végigmennék most ezen a tömegen, nem találnék olyat, akivel minden fontos dologban rendre azonos értékeket vallanánk - néz végig a kiállítás-megynyitó embermasszáján Kieselbach.
Einspach Gábor szerint eddig mindkettőjük nevével összekapcsoltak bizonyos dolgokat: Kieselbachéval a galériát és a műkereskedést. Az övével az Artmagazint, amelynek kiadója, és ezt a pozícióját meg is tartja. A lap szerkesztésében az utóbbi időben már nem vett részt, és ez így is marad. Amiben Einspach és Kieselbach - úgy érzik - a jövőben közösen hamarabb érhetnek célt, az a kortárs festészet és fotóművészet.
- Külföldön a fotográfia teljesen egy szintre került a képzőművészet hagyományos ágaival, és az egyenértékűvé válása hihetetlenül gyorsan lezajlott. Nálunk is így kell történnie - magyarázza Einspach, aki szerint a hazai fotó presztízsét máris növelte, hogy Kieselbach falán látni. Ha mindez mégsem okozna ugrásszerű változásokat, bízhatunk a május 19-i klasszikus és kortárs fotóaukcióban, amelyet a Kieselbach-Einspach páros már közös projektjeként jegyez. A szkeptikusok kérdéseire Kieselbach úgy válaszol: tizenöt éve a legtöbb tervével együtt csodabogárnak nézték. Azóta mind megvalósultak.
