Az egyre gyakoribb, szenzációkat felvonultató tárlatokkal szemben ez a kiállítás arra épít, hogy csodát még a ?maradék? művek is tudnak mutatni. Baki Péter kurátor jól válogatott: valóban, a múzeum közel egymillió darabjából nem nehéz látványos metszetet kiválogatni, még ama képek közül sem, amelyek rendre a háttérben maradnak. Kis magyar fotóhistóriát állított össze belőlük, a legelső, 1860 táján készült színezett dagerrotípiától a 2010-es digitális printig. Különleges képeket, mint például Mai Manó felvételét Kossuth temetéséről, vagy Lucien Hervé hajnali életképét a párizsi rakodómunkásokról, akik a hajórakománnyal a vállukon az ipari társadalom ikonjaivá nőnek. És technikai kuriózumokat, mint amilyen Kankonvszky Ervin bromoil nyomata 1915-ből a londoni Wellington-lovaszoborról, amely festészeti kvalitásokban gazdag, szinte impresszionista részletekkel vonzza a tekintetet.
Jó lett volna akár kétszer, háromszor ennyi képet is látni most, mindegyik kisebb korszakot bejárni fotós szemmel, szépen átélni az analógiákat, ahogyan Langer Klára említett felvételéhez Szilágyi Lenke játszó gyerekcsapata viszonyul, ahogyan Almásy Pál Afrikában készült csodálatos képe visszhangzik Korniss Péternek a navajo indiánok között készült sorozatában ? utóbbiból is itt van egy kép -, és ahogyan Kepes György vizuális kísérlete folytatódik a legfrissebb irányokban, a 2000 utáni digitális fotóművészetben. Műfajoktól, témáktól és alkotóktól függetlenül, vagy éppen fordítva: azok szoros szellemi-vizuális összefüggéseivel együtt, ez a ?kisművekből? komponált kiállítás még ennyi fotóval is nagyszabásúvá kerekedett.
