Kizökkentek

A mára már bezárt Lipótmező ápoltjairól készültek a képek. Egy kamaszkori emlék hívta őket elő, egy békés időszak, amikor Gaál tizenévesen látogatni járt a Sárga Házba, és ott valami elementáris esztétikai élmény fogadta. Megtalálta a maga szépségfogalmát, az őrület totális valóságában megnyilatkozó emberi tökéletességet, és azóta is ezt jeleníti meg. Akár a rémült tekintetű, textilpántok mögé szorított torz fejeket mutató herma-sorozatban - nemrég a Morph csoport Budapest Galéria-beli kiállításán láthattunk belőlük néhányat, most ide is hozott hármat -, akár a tébolyda lakóinak kibogozhatatlan, kegyetlenül őszinte arcképein.

 

Gaál az őrületet nem a szenvedés egyénivé rajzolásában látja, hanem éppen a tágra nyílt lélek védtelen burkaként elhomályosuló arcnélküliségben. Modelljei átsuhanó érzések, állapotok vetítőfelületei, úgy járja át őket az ember-lét elviselhetetlen kényszere, hogy semmilyen ellenállásra nem képesek. Az elmosódó arcokon jön-megy mindenféle árnyék, a száj, szem, orr, szemöldök távol került illedelmes helyétől és igyekszik valahol értelmes helyet találni magának; a fejtartás merev, minden portrén szinte egyforma, de ezt a kétségbeesett kapaszkodást a rendbe lepöcköli a téboly ereje. Kokoschka önarcképének szanaszét csúszott vonásai, James Ensor misztikus rettegésről árulkodó festményei és Francis Bacon emberhús-örvényei sejlenek föl a képek szellemi hátterében.

 

A XX. században talán a portréfestészet árulkodott a legnyíltabban arról a szakadásról, amely ember és emberi között történt. Gaál Józsefnek a szinte csak tónusokkal egyénített, a fények és árnyékok vonulásának szabad felületet kínáló portréi már nem is a tartalom elformátlanodásáról szólnak, hanem a teljes bizonytalanságról. Az arc és az abban formát öltő lélek nagyon távol került egymástól, a test már nem az identitás része, hanem gátja, börtöne, ellensége annak.

 

A Lipótmező bezárása most erőteljes irányba fordítja az együgyűekről készült portrékat. Talán igaza van a kiállítást megnyitó drMáriásnak abban, hogy ha az őrülteknek nincs külön otthona, összekeveredik értelmes és értelmetlen, normális és tébolyult gondolat. A művészet érzékenysége - ezt a mostani kiállítás is mutatja - élesebben reagált erre a képtelenségre, mint a társadalom jelzőrendszere.