Ez az úgynevezett gondolati tér megalkotása, a művészettörténet, ezen belül a festészet, folyamatosan visszatérő problémája, mely mindig a valóság, a tárgyiasság korlátjaiba ütközik. Amíg a médiumok keretei léteznek, addig a kérdések is fennállnak: Mit látunk, az üzenetet, a gondolat megnyilatkozását, vagy annak módját, hordozóját, stílusát, vagy a kettőt egyszerre? Ezt a látványértelmezési problémát már a reneszánsz perspektívakutatók is felvetették. Alberti nyitott ablakhoz, Leonardo üvegfalhoz hasonlította a kép síkját. Később Schopenhauer kitágítva ezen gondolatokat a művészet tárgyias szemlélete ellen szólt: "A művészet metafizikai ablak, arra való, hogy átnézzünk rajta, nem arra, hogy nézzük." Ha egy festmény előtt állunk, külön érzékelhetjük a vászon síkját - mely a reális tér és a gondolati tér egyidejűleg elválasztó és összekötő, "áttetsző" síkja- és külön láthatjuk az azon túli világot. A vászon jelentheti saját belső terünk határát és egyben megnyílását egy másik térre. A festmény, mint tárgy - a fal síkjával esik egybe, de ugyanakkor tartalma révén képessé válhat arra, hogy lebontsa ezt a falat és gondolatban egy másik térbe helyezze a nézőt. Munkáim erre a szemléleti kettősségre épülnek: a kép síkja és a kép tere közötti differencia és egyben egységének megteremtésére. Két látvány összegzésére tettem kísérleteket, melyek egy-egy organikus természeti közeg és egy ezek előtt elhelyezkedő, a látványt színben és formájában módosító, mesterséges felület áthatásai. Képeim a természeti téri látványnak és egy azt módosító, síkban elhelyezkedő elvonatkoztatott tárgyi tulajdonságnak a szintézisei, melyek a részleges és a teljes transzparencia elvén alapulnak. A festmények felületén mintegy függönyszerűen megjelenő vertikális (néha horizontális) felosztás a "valóságot" néhol elfedve, néhol áteresztve felbontják és újrarendezik a teret, szín és formai módosulást eredményezve. A vertikális irányú mozgás összemossa az ég és a föld közötti határt, keresztezi, felszabdalja és ezáltal megszünteti a horizontot, a végtelenség érzését keltve a nézőben. Ha az áttetsző sávrendszert szemléljük, a vászon síkjára koncentrálódik a figyelmünk, eközben a fénynyalábok által felszabdalt látványban a tájak elveszítik értelmezhetőségüket és a sávok mögött megjelenő formák csupán a tudatban működnek, bizonytalan, megfakult emlékképként. Ha azonban áthatol a szemünk ezen a transzparens síkon, megnyílhat szemünk előtt a tér és elénk tárulhat a tájkép egészének a látványa is. Az egyenlő szélességű sávok monoton vibrálása nem teszi lehetővé a nyugodt szemlélődést, csak kellő távolságból "áll össze a kép". A néző azzal szembesül, amivel korunk embere mindennapjai során is gyakran találkozik: a felszín mögé látni, a sokrétű, vegyes, információk halmazából megtalálni a lényegest, hogy képet alkothasson a világról. A sávok méreteinek és tulajdonságainak megválasztásában (világos, vagy sötét, áttetsző, vagy fedő,) az intuíciómra hagyatkoztam. Emellett fontosnak tartottam azt, hogy az emberi esetlegesség és természetesség éppen úgy szerepet vállaljon a művekben, mint a kalkuláció és a kiszámított lépések. Nem törekedtem egzakt, geometrikus formák szabályos kivitelezésére, inkább egy oldottabb kifejezési módot választottam a képek egységének megteremtése érdekében. Amellett, hogy a munkáim geometrikus tulajdonságokat tartalmaznak, azt szerettem volna elérni, hogy összességében mégis organikus jelleget kapjanak, visszautaljanak a természeti közegre. Az egy képen belül alkalmazott függőleges és vízszintes irány szervesülése a raszterszerű megjelenítési mód felé terelt. Korábbi munkáimat jellemző, tájképi alapon jelentkező vertikális, néhol horizontális sávrendszert egyre inkább felváltotta egy négyzetrácsos felosztás, -ami már nem csupán áttetsző, hanem az alaptól idegen, vagy elidegenített fedő "mozaikelemként" jelentkezett, ezért munkáim egyre inkább a geometrikus absztrakt irányba tolódtak el. Egyre kevesebb hangsúlyt kapott a természeti közeg megjelenítése, azonban továbbra is törekedtem hangulatának visszaadására, a téri érzet megtartására. Ehhez hozzásegített az, hogy a vászon síkjára feszített, szabályosan kialakított négyzetháló, már nem az alap szerves részeként jelent meg, hanem attól, néhol lényegesen elkülönülve, előtte. Ez nagyobb differencia megteremtésére adott lehetőséget, ugyanakkor nem zárta ki az organikus és a geometrikus elemek egyidejűségét, szimultanitását. Minthogy már nem ragaszkodtam, ahhoz hogy képeim összhatásában tájképi jelleget öltsenek -ezzel megszabadítva magam, egy-egy adott kompozíció színeinek, formáinak lényeges kötöttségeitől-, képeim alakításába nagyobb szerepet kaphatott a játékosság. A négyzetek néhol feloldódtak, eltűntek a kép terében, néhol újra előbukkantak. Ezt az áttűnést, a színek intenzitásainak, telítettségeinek és tónusértékeinek csökkentésével, illetve növelésével idéztem elő. Színüket nagyrészt az organikus háttér színéből nyerték, tompítva, vagy felfokozva, melyek gyakran az alap egy másik részéről átcsúsztatva jelentek meg, egy-egy szín eszenciáiként. Azonban ezek a négyzetek nem ritkán a képtől idegen fényfoltként egy másik tárgyi valóság tükörképeként mutatkoznak meg. A köd, a pára megjelenítése továbbra is szerepet kapott a munkáimban, de már egy elvonatkoztatott minőségben, az érzékelés korlátaiként jelentkezve. A festmény síkjára folyamatosan figyelmeztető négyzetekkel kapcsolatban számtalan asszociáció jutott eszembe a már fent említett "eszencián" és tükröződésen kívül: Mintha a halmazokból kilépő "részecskék" addig keverednének, amíg meg nem találják a kellő egyensúlyt, vagy mintha egy folyamatos áramlás egy véletlenszerűen kiragadott, kimerevített pillanatát látnánk. Színtestek, amelyek önálló életre kelve "átvérzenek" egy másik helyre, beszűrődnének a térbe, vagy onnan emelkednének ki. Munkáim a látható és a nem látható, a valóság és az illúzió, a realitás, és az irrealitás, az ösztön és az értelem fogalmi ellentétpárjainak vizuális megfogalmazásai, kettősségük és ambivalenciájuk, összeegyeztetései. Kettős a legtöbb emberi és természeti dolog, de ezeket nem elemeire szétbontva, hanem összegezve, egységként értelmeztem, illetve viszonyítottam." - Knyihár Amarilla. TRANSZPARENS KÉPSÍK. A kép síkjának és a kép terének szintézise A kiállítás helyszíne: Budapest Kiállítóterem - V., Szabad sajtó u. 5. Megnyitó: 2004. szeptember 16., csütörtök, 17 óra Megnyitja: Hajdú István, művészeti író A kiállítás megtekinthető: 2004. szeptember 16-tól október 7-ig, hétfő kivételével naponta 10 - 18 óráig.
