A bemutatás nem időrendet követ, ami Wellisch-Tehel Judit esetében kézenfekvő választás, hiszen a jól elkülöníthető korszakok a témaválasztásban vagy az ecsetkezelésben nem tagolják szét az alapvetően egységes gondolkodásmódot. Akármivel foglalkozik, minden felületén sűrű rétegekben, lávafolyamként tör át az emlékezet. A művészettörténet nagy alkotói Dürertől Munch-ig, a bécsi és budapesti eklektikus bérházak huszadik századi történetei, a növényi lét belső emlékezete, vagy egy pályatárs felvillanó képe, minden mögött van valami más, valami nagyon személyes, mégis egyetemes. Talán maga az emlékezés, mint az emberi lét egyetlen biztos pontja, amiből egész világok épülnek föl.
Wellisch-Tehel pasztózus festékrétegei az ösztönök, a tudattalan felé nyitnak átjárót. Akár az absztrakt expresszionizmus kavargó vonalvezetése, akár a figurativitástól már teljesen elszakadó, biológiai folyamatokat imitáló vásznait nézzük, vagy az épületplasztikákból összeállított, furcsán csavarodó síkokká burjánzó képi idézeteket, mélyen fortyogó erőket sejtünk mögöttük. A norvég tengerparton talált kövek kompozíciója semmivel sem megnyugtatóbb, mint a harminc évvel korábban festett, Mantegna és Dürer stíluskészletét bugyborékoló pokollátomásban ötvöző kép-páros. Az egymásba csúszó homlokzatrészletek, a stukkók, a díszes kapuzatok falba merevedett történetekről beszélnek, nyugtalan, el nem mesélt, végig nem sírt sorsokról. Wellisch-Tehel a csend mögé lát. Átérzi a falak, a régi kövek titkos forrongását, a neoreneszánsz épületelemek belső szenvedélyét, az embert körülvevő néma környezet feszültségét. Az élet árama vonul át minden képén, akár centrális kompozícióba rendezi azt, mint a kollázsokat, akár szabadon engedi a színek, formák energiáját, vagy széttördeli, megsokszorozza a sík dimenzióit. Ritka egységes életmű egy két világban honos művésztől, s benne ritkán tapasztalt ez a mindent átható vitalitás, ami ráadásul fél évszázados festői tevékenység után sem lankad.
