 |
Furcsa szobrász, furcsa szobrok. A szobrász mostani világunkban szokatlanul kedves és szerény ember.
A vendég feszélyezettsége néhány pillanat után szétmállik, felszabadultan régi barátok között érzi magát. A szobrászban van valami a kétkezi munkát végző emberek mosolygó egyszerűségéből. Biztosan nagyon izmos is, mert ide-oda cipeli kőtömb súlyú szobrait, néhány percre az állványra helyezi őket, megáll mellettük, nem tetszeleg, nem magyaráz.
Tudja, hogy minden szó felesleges, a szobrot nézni kell, sőt nem elég nézni, látni is kell, s akkor vagy önmagáért beszél, vagy sehogy.
A szobrok. Egy ősrégi legenda jutott eszembe róluk. Amikor az Isten által kisugárzott teremtő erők munkához kezdtek, először anyagot alkottak. De az anyag amorf volt, formátlan, alaktalan, csak éppen létezett a maga súlyos tömörségében.
És akkor a Lélek segítségére sietett a riadt Teremtőknek, akik már azt hitték, elfuserálták az egészet. De a Lélek áthatotta az anyagot, s íme formák bontakoztak ki belőle.
Először csak elemi formák, alakzatok, amelyekről csak sejteni lehetett, hogy mi rejtőzik bennük, mivé lehetnek.
Ez a művész a lélektől áthatott anyag mestere. Megáll ott, ahol a forma kezd megnyilvánulni, ezért alkotásainak mindegyike titokzatos, magában hordoz valami rejtélyt, talán azt, hogy mivé válhatna, ha a mester tovább dolgozna rajta. És mégis: Ezek a szobrok befejezett alkotások, készen vannak.
Ebben a művészetben van valami nagyvonalúság, csak a lényegre figyelés.
És még valami. Ez a szobrász szerelmes az anyagba. És ezzel a nagyvonalúsággal meg tudja mutatni az anyag szépségét, amivel éppen dolgozik. Ezt a szépséget nem fedik el a túlságosan aprólékos részletek, a forma csak jelzett, és az anyag boldogan sugározza önmagát.
Jó volt ott lenni. Jó volt látni ezeket a szobrokat. Jó lenne némelyikkel együtt élni.
Meglepődve vettem észre, hogy sokkal jókedvűbben, az anyag titkán gondolkozva, nemigen merem leírni, hogy kicsit boldogabban mentem hazafelé. |
