Mikor a váci múzeumhoz került, néhány jelentéktelen lokális darabon s a városra oktrojált erősen hullámzó színvonalú Hincz Gyula-kollekción kívül gyakorlatilag nem volt képzőművészeti anyag a múzeum birtokában. Csakhogy a 80-as évek végén egészen más dolog volt egy gyűjteményt felépíteni, mint a hőskorban, amikor a modern művészet perifériára szorult, állami vásárlásban megbízásokban, a Nemzeti Galériában való megjelenésben nem is reménykedhető jelesei boldogan adományozták műveiket az irántuk érdeklődő vidéki múzeumoknak. Bárdosinak más utat kellett választani. Érdeklődésének homlokterébe a magyar szürnaturalizmus, hiperrealizmus, konceptuális és másodlagos realizmus alkotásai kerültek, melyek az épp akkor aktuális trendek alapján igazából senki mást, se a magángyűjtőket, se a múzeumokat nem érdekeltek. Ezeket kezdte gyűjteni, de elképzeléseit teoretikusan is megalapozta s kiállításokat rendezett a körükbe tartozó művészeknek. Másfél évtized szívós munkájával a - hogy Bárdosit idézzem - "feltámasztott mimézis" jegyében született művek páratlan, egyedül itt tanulmányozható kollekciója került Vácra. (Csak néhány alkotót említve: Birkás Ákos, Bernáth/y/ Sándor, Fehér László, Gaál József, Kelemen Károly, Kocsis Imre, Kőnig Frigyes, Méhes László, Vojnich Erzsébet) művei révén ma a város az egyik legjelentősebb, de az biztos, hogy a legkarakteresebb modern-kortárs gyűjtemény birtokosa. S akkor még nem is szóltunk arról, hogy Bárdosi tevékenysége nyomán a középkori-barokk múltjába merevedett s az iparosítás sebeit nehezen gyógyítani tudó város - Bárdosinak köszönhetően - egyéb vonatkozásban is felkerült a modern magyar művészet, kultúra térképére. Az általa a Görög Templom Kiállítóteremben s egyéb helyeken rendezett több, mint száz kiállítás - köztük olyan, ma már kikerülhetetlen művészettörténeti fontosságúnak bizonyult bemutatók, mint a Mamut art, az Idolumok, a trompe d'oiel festészettel fogalakozó Ex voto, a Sensaria csoport első bemutatkozása, a fiatal nagyváradi művészek s általában a közép és kelet-európai alkotók tárlatai (Mihai Olos) - koncepciózus keresztmetszetet adtak a 90-es évek művészetének eleinte tán rejtettnek tűnő, de ma egyre fontosabbnak bizonyuló jelenségeiről. Az általa szervezett Expanzió fesztivál-sorozat szintén egy akkor másodlagosnak tűnő (de persze nem annak bizonyuló) műfajának a performansznak volt legfontosabb megnyilvánulási lehetősége. A Bárdosi és Németh Mikola által szerkesztette folyóirat, a Katedrális pedig tematikus számaival a kilencvenes évek egyik legszínvonalasabb periodikája volt. Bizony mindezek ott vannak e könyv mögött. S mi van benne? Kitűnő kiállítás-megnyitók például. A legtöbbször, legtöbbünknél ezek amolyan, a kötelező udvariasság által is befolyásolt alkalmi szövegnek számítanak. Bárdosi azonban mindig komolyan veszi őket, már terjedelmükkel, de tágabb kiindulópontjukkal is, a művész vagy az adott csoport tevékenységének hazai és nemzetközi összefüggésekbe helyezésével inkább az alapos, szakadatolt tanulmány műfaja felé közelítenek. Elmélyült, néha akár egy kismonográfia vázlatának is tekinthető portrékat egy-egy általa nagyra becsült művész, így Lois Viktor, Gaál József, Csurgai Ferenc, a szobrász és performer Kovács István munkásságáról. Remek, összefoglaló jellegű írásokat a másodlagos realizmusról vagy az Expanzió-sorozat kapcsán a 90-es évek performanszairól. Kritikákat, beszámolókat, olyan, a pénzzel, paripával, fegyverrel ellátott fővonalakhoz képest háttérbe szoruló eseményekről és alkotókról, mint a kaposvári Groteszk art kiállítások sora, a jászberényi Alkotárs egyesület, vagy Varkoly László, Marosvári, György, Hetesi Attila. S nem utolsó sorban vívódó, érzékeny tanulmányokat és esszéket a művészettörténet problémáiról s hogy közös professzorunk, Németh Lajos kifejezésével éljünk, a kortárs művészet "sorskérdéseiről". Higgadt hangvételük, a divatos szakirodalomban sűrűn szereplő aktuális fogalmak gyakori használata (bár például manapság alighanem ő az egyetlen, aki horribile dictu a "diskurzus" kifejezést következetesen mellőzi), ellenére a legkevésbé sem "trendi" írások ezek. A kötet címadó írása például ténymegállapító egzaktul leíró jellege mellett is hordoz némi rezignációt, csalódottságot. Pontosan méri fel a helyzetet, a profivá, azaz technicizálttá, üzletiessé, látványossá vált, mindeközben alapjában értéksemleges, közömbös művészeti produkciók eluralkodását, mindez azonban a legcsekélyebb mértékben sem tölti el örömmel. Művészettörténészről lévén szó, természetesen a diszciplínától elvárt objektivitással konstatálja fejleményeket, esze ágában sincs pamfletet írni, vagdalkozni, gúnyolódni. Azt azonban nem titkolhatja, hogy nem boldog mindettől. Maga - s egész múzeológusi, kiállítás-szervezői, kritikusi tevékenysége a fedezet rá - inkább az olyan művészetért áll ki, melynek színe s szaga van, mely néha (akár a szó szoros értelmében is véve) néha vérre megy, mely az őszintesége, hitelessége mellett akár ügyetlen, nehézkes és görcsös is lehet. Azt a típusú művészetet szereti, mely ugyan nem hirdet lózungokat, de ha rejtettebben, áttételesen is, nem mond le a társadalomkritikai attitűdről, az arra fogékony szem számára dekódolható belőle a kései Kádár-kor bornírt nemtörődömsége vagy az azt követő évek sikerorientált szelleme, vagy amely képes a korunkból annyira hiányzó transzcendencia felmutatására. Néhány elkeseredettebb pillanatban úgy tűnhet, hogy ezzel a szemlélettel jelenleg vesztésre áll. Ahogy azonban az adott korszakban különösnek, furcsának tűnő választásait igazolta az idő (úgy is mondhatnánk: szemléletét utolérték a trendek, divatok), tán önnön pályájával többszörösen hitelesített művészet-koncepciója is kap még esélyeket. - Pataki Gábor
