A kiállítások kurátora, illetve minden rendű és rangú problémák megoldója Csóka Tímea, aki egy barátságos csapattal dolgozik együtt. A teremőrök nem lopóznak a látogatók után, ha a kelleténél egy kicsivel tovább ácsorog valamelyik zugban. Amikor pedig bementem a volt zálogház kiállítóterébe az Úton című kiállításra, és a portál mögötti térben a padlizsánná vált nyugdíjas házaspár hasa a fejemet súrolta, akkor pont egyedül voltam, gyanakodva nézegettem, mit illik műérteni néhány kék parabolán, amire a nyugdíjas padlizsánok röptét felügyelő hölgy hozzám lépett, és elmondta, ezek a tér távoli pontjain vannak párban, és ha belesuttogunk (egymásnak nyilván háttal), akkor hallani fogjuk egymást. Annyit mondok, érdemes kilesni a pillanatot, amikor ő van ott egyedül, mert suttog.
Ugyan a Hattyúház Galériájában megrendezett kiállításnak a témája a közösségi háló, Simkó Beatrix fotóval és filmmel illusztrált Hasonmás című alkotásával inkább az évfolyamtársaival tart, nem pedig a tematikával, de nem zavar ez senkit. A félreeső, de teret adó helyen elolvashatjuk, hogy a művészhallgató rátalált a facebookon egy addig ismeretlen lány fotójára, amelyben magára ismert, a hasonlósággal aztán eljátszanak. Három szépen nagyított fényképet látunk, ezeken párban szerepelnek, hasonlóra igazított frizurával. Érdekes megfigyelni magunkat, mit nézünk egy arcon, hogyan vetjük össze egy másikkal. A video is lényegre törő, de a fotók a legizgalmasabbak, illetve a gondolat, hogy csak egy zsáner vagyunk, ki tudja, hány tucatnyi van belőlünk. Az emeleten ? meg kell jegyezni, az ilyen re-terek élénkítik a nézői befogadó készséget ? finoman artisztikus, formai egyszerűségükkel gyönyörködtető cipők, retikülök, szandálok, táskák és ékszerek láthatók, illetve néhány ruhadarab, amint a hordhatatlanságról és a hétköznapiságról vitáznak egymással. És leesik az ember álla, hogy a papírokból kivágott, kihajtogatott minták micsoda bonyolultságra, összetett ábrázolásra képesek. Ugyancsak komplexen feldolgozza a témát (mint az emlegetett nagyszülők a disznót) Gáspár Anita, Deák Ferenc u. 28. (ez az installáció címe is egyben), aki a filmet nemcsak szakszerűen primer módon használta, hanem éjjeli lepke perspektívájú és kedvű klippeket csinált, s ami különösen érdekes ezekben, hogy a medencéről, a környékéről, ahol korábban disznót tartottak, negédes amerikai álomrészleteket mutat meg élcelődés nélkül. A tér közepén pedig egy életnagyságú felfújható, műanyagból hegesztett disznót öl két ugyancsak felfújható műanyag alak. Nyugodtan be lehetne csobbanni vele a medencébe, az nem lenne vérfürdő.
A Hattyúház Galéria kiállításának címe FaceWorld, nem csoda, hogy lendületes, színes, nagy arcképeket látunk, egyik jobb, mint a másik. A közösségi hálót elvontan pedig azonnal a belépéskor látjuk: három alak van belegubancolódva a rengeteg őket (is) mozgató zsinórba, illetve már kint a lépcsőházban láthatunk közösségi tér elemeket: az ablakpárkányra felhajított összetekeredett galambtüske (amit az épületek párkányzataira tesznek) úgy néz ki, mint egy 4D sci-fi terepasztal, felvezető jel. A kiállításon egy külön kis szobában találhatók Tranker Kata munkái, amelyek úgy illeszkednek a tematikába, hogy hangulatukban, aprólékosságukban ki is lógnak. Ahogy ?bezár? minket egy Every day I fell less feliratú kerítés mögé ? bezár, mint a felirat tükörképét látjuk, tehát benne vagyunk, a jeges valóságban ? az egy erős gesztus. Az egyszerű ceruzavonallal rajzolt úttörő(?) ruhákat láthatatlan figurák töltik ki ? ezt sem kell magyarázni, megvan a tartalom. Ugyanezzel a technikával készít egy csoportképet: első világháborús katonák állnak karéjba, két belül levő figura féltérdre ereszkedik és hősies pózban egy Möbius-szalagra mutatnak a puskatussal. Ez is beszédes kép, ahogy a korabeli, tán beállított családi kép, amelyiken mindenkinek halványított az arca, és az egy irányba néző alakok egymáshoz képest csúsznak lefelé. Egy bútordarabon pedig egy erdei terep, fehér fenyves, amelynek a szélén néhány fa már fekete. A feketeség pedig ott száll fölöttük: két bomba. Nem sorolom a többi képet, pedig a fekete-fehér fotósorozat is sokáig nézhető. Ez az első ránézésre sokféle anyag egy markáns időtükröt tart nekünk: van, mit vetítenünk, ha kijöttünk is.
Jópofa gegnek tűnik azonban az alkotók szándéka szerint kapcsolati rendszert térré formálók munkája, mert a budapesti, debreceni, győri, pécsi és soproni építészhallgatók letettek a Színház téren egy három-négy méteres fehér kockapalástot, ami jól is mutat a téren ? egy hétig sok embert magához csalogat. Akik pedig az egyik oldalon lévő ajtón át belépnek a terébe (a kocka bent be van vetve fűvel, fent pedig az ég van), azokkal történik valami, ahogy az alkotók ezt sugallták is. De túl könnyű a megoldás (ha már egyszer feladat van), a doboz kitalálói mintha csak ennyire gondolnák képesnek a nézőt: a falon belül kis szögek, rajtuk rengeteg kulcs, mindenki levesz egyet, hogy belülről is tudja nyitni az ajtót, azonban ebben még hibalehetőség is van: aki benne hagyja a kulcsot, az elrontja az utána következő játékát. Persze sokan élvezik ezt a kockajátékot, de érdemes lenne összerakni néhány építészethez köthető térbeli feladványt, ami kicsit jobban megemeli a tétet, és az adrenalint.
