Két fiatal szobrász, kétféle nézőpont, két szobrászati világ egymás mellett. A terek határozott megosztása azonban csak látszólagos, hiszen mindkettő bázisa a kő. Ezt lendítik ki mozdulatlanságából, ezzel állítják föl mindketten azt a régóta jól ismert tételt, hogy lehetetlen pedig nincs. Ha lehetséges, hogy az élet folyamatos dinamizmusát egy tárgy önmagában hordozza, ha egy műalkotás képes magába zárni és minden találkozáskor újra feloldani, életre kelteni a lét mozgékony energiáit, akkor a kő repülni tud. Szárnyat is ad rá Lukács József Joka, torzított geometrikus fabetétekkel röpteti föl a súlyos kődarabokat, göcsörtös kinövések lennének egy fa törzsén, ha nem kőbe applikálva emelnék a náluk sokkalta súlyosabb, tömör anyagot.
Lukács a fatömbök helyett néha fémberakással, fatüskével, csonttal játszik tovább, és megvizsgálja a nehézkedő bázis, a kő és a vendéganyagok viszonyát. A termek falain vázlatokat fűz szobraihoz, a kialakulás fázisait rögzítik ezek a munkaközi állapotot mutató ceruzarajzok - pedig itt, ezekben a terekben nem a szobrász belső folyamatairól van szó, hanem a mű létformáiról. Közbülső állapotokat mutatnak, kiindulás és alakulás rétegeit, és ennek fényében maga a kész szobor sem tűnik végleges konstrukciónak, hiszen mint egy embriónak, amelyikből új lény lesz, alakulását, megszületését folyamatában figyelhetjük meg.
Mozgásában ragadja meg a szobor ébredését Ráth Géber Attila is, de ő nem egyetlen tárgyat jár körül, nem annak életszakaszaiból építkezik, hanem a tárgyakból tovább szervezi a teret, a térből az atmoszférát, abból a gondolatot. Az egymásba nyíló termek mindegyikében önálló világot hoz létre. Homokkal szórja fel a téglapadlót, s a közeg sokáig őrzi az erre sétáló lábnyomait, belekomponálja a térbe, az alkotás részévé teszi - mi más ez, mint a befogadói esztétika képben rögzített bizonyítása?
Egy másik teremben létra tetején egyensúlyoztat egy hintalóra hasonlító fehér márvány lényt, angyal lehet, nem más, mindjárt le is száll onnan, hogy szilánkokra hasadva megkóstolja a gravitáció örömeit. Vagy komplett szobát rendez be, nagyitól örökölt bútorokkal, ahol a lakók félig faragott, lyukas kőtömbök, ezek ülnek a kanapén, a széken, ők támasztják a falakat - formálás nélkül is belelátjuk az arcokat, testtartásokat egy-egy kődarabba. Mert a kő is csak ember.
