Ugyanilyen néptelen maga a képtár is. Portás bácsi riad föl meghökkenten a jegyek fölött, szerintem napok óta nem látott embert. Kérdezem, mik az időszakos kiállítások. "Nem tudom, ma jöttem vissza szabadságról." (Ezek szerint tévedtem, látott embert, csak nem a kiállításokon.) Kapkodni kezd, a pulton matat, hátha talál valami információt, bizony magam is azt keresek, szórólapot legalább, de nincs semmi. A falat nézi segélykérőn, talán akad plakát. Akad egy, csupasz szék van rajta, de szemmel láthatóan nem a Van Gogh-féle. Felderül: "Ja, a nagy tárgyak! Első emelet.", kurjant megkönnyebbülten. Big Works, áll a plakáton, és alatta: Agy művek.
Az agy művek nagy művek, legalábbis méretre azok, kapcsolok, azaz valóban inkább Big Works, mert a jegesre légkondicionált teremben a pirosra festett falakon és előttük hatalmas képek, tárgyak. Itt újabb bácsi kerül elő, leveri a jeget deresedő képéről, ezúttal én derülök fel, talán itt több szerencsével járok. Jelbeszéddel mutatom, hogy örülnék valami információnak, de az nincs. Olvasom a neveket a hatalmas vásznakon, nem sok van belőlük, nyolc-kilenc az egész teremben, több el sem férne, itt szemmel láthatóan a monumentalitás volt a rendező elv és a cél is: Pálfalusi Attila textilszövést imitáló festménye, Lossonczy Tamás ősvilága, vagy nyolc méter hosszan kanyarognak a vásznon a fekete-fehér, amorf testek, lehet mammut vagy cédrus, esetleg balta vagy ősember, amott egy egész falon egyetlen, óriási gyermekfej portréja, expresszionistán vad, Szántó István munkája. Óriási sárga telefon a falon, olyan akasztós fajta, majd kétméteres (Konkoly Gyula), és íme a szék: van vagy három méter magas, kicsit tarka, ám ez minden, amit tud (Szilárdi istván). Iszkolok kifelé, közben újabb próbát teszek a bácsival: "Van itt még másik kiállítás is?" "Mellettünk, a kövek." Az üvegajtón felirat: StoNinG, és egy másikon: Rocco Turi. Közben fény gyullad bent, láthatóan itt sincs semmilyen információ, hát magamra hagyatkozom: "Rocco Turi az alkotó?" "Igen", érkezik a bőséges válasz. Közben fény gyulladt, elbűvöl a látvány: kavicsok, mindenhol, az egész hatalmas teremben kövek. Fekszenek, lebegnek a tengeri kavicsok, közben picinyke, sejtelmes zene susog, tetszik, tán valamelyik kompozícióé, gondolom. Percek múlva találom meg: az egyik mennyezeti neoncső szála villog, az adja a pilinckázó hangot, éppen a látványhoz illőt. (Remélem, nem javítják meg a csövet, amíg tart a kiállítás.) Balra egy asztalon installáció, nagy, lapos, szürke, lyukas kavicsokból. És a cím: Didaktika: Miért lyukasak a kövek? Mielőtt eltöprenghetnék, erős zaj zavar meg, nem olyan kellemes, mint az előbbi, pilinckázó, hanem erőteljes, karcos, ütemes. Lassan kezdem felfogni: mintha tenger zúgna, csapódna ütemesen a parthoz. A bácsira nézek. "Bekapcsoltam a videót", mondja büszkén. "Tud olaszul?", kérdezi. "Igen." "Akkor nézze, én nem tudom, mi van ráírva." (Meg is lepett volna, ha tud valamit a termekről, amelyeket napi sok órában őriz). A kövek lelőhelye, áll a cédulán. A művész írta fel. Nem kérdezek, nézek. Egyetlen kép a videón, egyetlen állásból: szürke kavicsos tengerpart, a víz a kavicsoknak vágódik. "A víz vastartalma vájja a lyukakat a kövekbe", mondja váratlanul a bácsi. A művész maga gyűjtötte a rengeteg lyukas követ, majd kompozíciókba rendezte őket. De milyenekbe! Elvarázsolódom. A falakon köröskörbe, mint egy hatalmas hullám, kis, kék képek, tengerdaraboknak látszó kékre festett kerámialapok talán, domborzattal, érdes felülettel, változó kékségekkel, rajtuk más és más elrendezésben néhány kavics. Előttük, éppen a táblácskák közepéig leérve egy-egy vékony szálon egyetlen, szabályos kerek kavics, a terem felében sárgára, másik felében pirosra festve, később látom, hogy néhány keresztbe futó oszlopsoron a képecskék elé lógatott kövek váltakozva sárgák, kékek, pirosak. Puzzle a kompozíció neve, aztán egy helyen két nagyobb táblácska: Segítség a puzzle-hoz. Nekem nem segít. Számomra az, ami az első percben: a falakon végigfutó vízhullám. A terem közepén lenyűgöző látvány: egymás fölötti hat szinten hat, szűkülő keresztmetszetű négyszög. A legfelső egész keskeny. A négyszögeket falakká alakítják a vékony szálak, amelyeken a hat, azonos szinten végződő kavicsok lógnak: minden szálon egy. Olyan, mint egy piramis, gondolom. Csodálatos látványt nyújt a lebegő gúla. "Mi a címe?", próbálkozom a bácsival, mert nem látok a térben persze semmilyen feliratot. "Tutankhamon megkövezése", mutat a padlóra. Ekkor veszem csak észre a legalsó négyszög alatt úgy egy méterrel a padlón heverő alakot. Éppen a középen kis test nyugszik, égnek meredő lábfejjel, az egész feje és a mellkasa egy kavicsdomb alatt. Megvan a felirat is egy oszlopon: Az emlékezet köve - Tutankhamon piramisa. Csodás, éteri, örökkévaló, átmeneti, cérnaszálon függő múltdarab.
A következő kompozíció a padlón elborzaszt: ez aztán didaktikus, gondolom: A gyilkos nő - Halál Európa útjain, igazítana el a felirat, ha a véres, szétguruló két női bábufej és a ripityára tört szélvédők nem volnának elegek. Azok. Túl sok is, túl direkt, gyorsan tovább. Rejtélyes, hosszú kavicslény terül el a padlón, fölötte kék műanyag lapocskából szárnyak? Szitakötő, gondolom diadalittasan, amikor meglátom, a terem sarka alkotta zugban visszakanyarodó kunkori farkát: A félelem köve - A szárnyalni vágyó skorpió. Visszaindulok. Mennék ki, akkor nézem csak meg a legelső holmit: két nagy üvegtorony, rekeszeiben kavicsok, néma tanújelek, ám köztük kis, műanyag repülő lebeg: Szeptember 11 - Emlékeztetőül. Nem bízik magában a művész, pedig megtehetné: pillanatok alatt rá lehet érezni erre a lebegő kavicsvilágra, gyönyörűséges. Kár elrontani az agyonmagyarázással, műanyagrepülővel. Értenénk a nélkül is. Én érteném, más meg úgy sincs itt.
