KissPál egyik videómunkájához egyszemélyes vetítőtermet választott le a kiállítótérből Angel Judit kurátor. A néző beül, majd a falon és a film elején is megjelenő utasítást követve, merőn bámul egyetlen piros pöttyöt.
Első próbálkozásra persze csal, azt is nézi, amit a gép a pötty köré vetít. De felsül, mert negatívban látja a képsorokat: a tatárszentgyörgyi gyilkosságból maradt töltényt, Marian Cosma temetését, a Gárda felvonulását, uszítók és uszítottak menetelését. Másodszorra kicsit már jobban megy a koncentrálás és egységnyi türelem után, még mielőtt a kép eltűnne, felvillan előtte a pozitív kép, mint valami rettenetes látomás, a kifordított fényű negatív után a valóság felvillanó, döbbenetes látványa.
Hogy itt miről van szó, a látás folyamatáról, vagy a látottakról, azt KissPál nem hangsúlyozza. Mindkettő szerepet kap abban, amit minden pillanatban megélünk. Felelősség terheli a közéletet is az események, a médiát is a bemutatás módja, sőt a befogadót is a közöny, vagy éppen a megértésre terhelt indulatok miatt. KissPál ezt a három szempontot ülteti szembe a nézővel, egy elsötétített vetítőben, egyetlen nézőt váró egyetlen szék díszletében. Ha innen kilép, az egyik teremben egy fölfejtett zászlót lát, amiről a piros fonal egy óriási gombolyagba gyűlik; a másik oldalon viszont egy vízzel teli lavór várja és egy párbeszéd részlete a falon: az Országos Cigány Önkormányzat 2008-as árpádsávos zászló-mosdató akciójának mozzanatai ? a zászló nélkül. Ezen a ponton, a három mű tiszta logikája ellenére, sűrűsödik az érzelmi erőtér, megjelennek az árnyalatok és a befogadó már egy sokkal intenzívebb, problémaérzékenyebb közegben jár, mint amilyenbe a kiállítás elején megérkezett.
Vagyis inkább az ő viszonyulása mélyült el a képek, hangok, téri élmények összehangolt egészében. Kilép a személyesség közegéből, megérinti a közös tér, amit egy-egy mű jelekben vagy mozzanatokban megidéz. A köz tere, a Parlament üléstermének reluxára fotózott díszlet-síkja, ami bármikor összehúzható vagy szétnyitható, esetleg elforgatva az Alkotmánybíróság sajtótermévé változik, finoman cáfolva a hatalom klasszikus hármas tagolódását. A híradóstúdió, aminek képei az illúziót vetítő Maya fátylaként nyílnak szét. Szándékok és érdekek összekuszálódásának szimbóluma az a sorozat is, amelyik az EU időzónáit mutatja, de a 12 osztású számlapon számok helyett hatalmi, gazdasági jelképek, egyértelmű piktogramok tagolják az időt. Vagy a Nikon fényképezőgép szíjából formált parittya, benne egy jókora utcakővel.
A képviseleti demokrácia hézagain túl KissPál Szabolcs munkái a média köztes szerepét is vizsgálja, jel, csatorna és vevő kommunikációját, azt a folyamatot, ami már régóta kötelező nyelvtanórai tananyag, de összetettebb, társadalmi párhuzamait ritkán vagyunk hajlandók meglátni. KissPál Szabolcs ezzel a szociálisan elkötelezett koncept művészettel egyenesen Erdély Miklós hagyományait folytatja egy olyan időszakban, amikor a művészet sokkal inkább gazdasági tényező, mint társadalmi.
