A fehérre meszelt falakon háromszor kilenc kép függ, a Kilenc jól begyakorolt, de kipróbálatlan kardvágás című sorozat, Nyisztor János képzőművész festményei. A szemközti falon kilenc portré sorakozik, pontosabban kilenc lehetőség egy arcról. A metamorfózis fokozatai és módozatai ezek, amelyeken az átlényegülés végül rejtőzködésbe torkollik. A sorozatnak harmada Nyisztor, illetve művésznevén Nestor festészetének a barokkos festőiséget tudatosan vállaló, s azt saját magára vonatkoztató stílusában született.
Jobbra és balra, a két merőleges falon nonfiguratív képek. Az egyik széria fekete-fehér, itt a gesztus lazaságával festett fekete festékfelületeken egy-egy kalligrafikus könnyedségű fehér rajzolat látható. A kardvágás nyomát imitáló ecsetvonások a keleti harcművészet villámlásszerű dinamizmusával karcolódnak bele a képtáblába. A harmadik ciklus képei azonban megint színesek, kicsit Rothko festményeit idézik. Ezeket nem hasítja, csak épp megsérti a "penge", de bármilyen kicsi is, a vágás/szúrás mind a kilenc színes mezőben sebet ejt.
Kiállítás ez a javából, nemcsak azért, mert kiváló műveket mutat be, hanem mert a sorozatszerűség itt valódi, konkrét tartalommal telítődik - mégsem tudnak róla sokan, mert a rendezvény nem nyilvános. A képek már tavaly elkészültek, és kézenfekvő volt, hogy tárlaton nyerjenek értelmet. Ám az évekre előre betáblázott hivatalos kiállítási struktúra nem sok jóval kecsegtetett (két év múlva hiába hatnának a képek ugyanilyen erővel a nézőre - a művész gondolatilag már messze jár), ezért rendezett belőle MOST magánkiállítást Nyisztor János.
Egy alföldi, kisvárosi ház kertjében vagyunk tehát, pontosabban a régi istállóból átalakított házi galériában. Kevesen, mintegy húszan, meghívottak. Nem mondható, hogy minden pont olyan, mint egy hivatalos vernisszázson, mert jobb. Ezt talán a kötelezettségek nélküli helyzet és a művész egyéniségéből áradó függetlenség és szabadság érzete adja.
A kiállítás megnyitása, bár a formája laza és oldott, gondosan előkészített, átgondolt tervezésre vall. A távoli kontinensen élő jóbarát videoüzenete és az élő gordonkazene után Gyarmati Gabriella művészettörténész elemzi közöttünk ülve a képeket, aztán Zemlényi Attila költő olvassa fel két új versét. Erre az alkalomra írta őket, egyelőre egypéldányos kéziratok. A kiállítás címére reflektáló opusznak van a legnagyobb sikere, mert ez a távol-keleti mangák harci jeleneteit, de még a pengék levegőben suhogó és testbe hatoló, írott hangeffektjeit is interpretálja. Ettől kezdve irodalmi szalonná (is) válik a hely. Zemlényi a miskolci kiadású irodalmi folyóirat, a MŰÚT főszerkesztője, van nála néhány új lapszám is. Nemcsak azért újak, mert még az újságosnál sem kaphatók, hanem mert ez év augusztusától a lap 51 évfolyam után új címmel és új szerkesztőséggel kezdett új életet. Jó érzés első olvasóként belelapozni. Dehát itt minden először és csak egyszer van.
Jóval később, már kint az udvaron egy asztalt körbeülve derül ki, hogy éveken át Miskolcon is működött egy hasonló "szalon", ott egy festőnő tágas lakásában. Előbb-utóbb persze híre kelt, és egymás után jelentkeztek a sajtó emberei, de hosszú ideig nem nyertek bebocsátást. A publicitás - a hiedelmekkel ellentétben - nem minden ügyet visz előre, de remélhetően újabb kilenc kardvágás jövőre is belehasít Gyulán a nyárvégi éjszakába.
