"A vallás, mint az egyik legalapvetőbb emberi szükséglet, rendkívül alkalmas mind a tartalmas bezárkózásra, mind a képesség és szorgalom által meghatározott nyitott típusú fejlődésre. A beépített megoldóképletek segítségével mindent élhetővé és megmagyarázhatóvá tesz, - akár a legmegrázóbb drámai mozzanatot, a szenvedést is, - hasonlóan más nagy eszmei, ideológiai és fogyasztói szervező rendszerekhez. Eszmei értelemben, - és kifejezetten nem történelmi szempontból, - két jelentős tapasztalatot eredményezett a nyugati típusú vallásgyakorlat. Egyrészről kialakult és megerősödött a metafizikus és racionális fogalmak ellentmondásban gazdag világszemlélete és annak a mindennapokat szabályzó, tanácsoló vagy elváró, követelő vagy tiltó, jutalmazó vagy büntető gyakorlata; az etika és erkölcs kulturális hagyománya. Másrészről a vallások összessége azt a felismerést hozta, hogy konkurens, küzdő és kirekesztő természetük ellenére e nagy magyarázó rendszerek között mély és alapvető a hasonlóság. Meggyőző, hogy a különféle forrásból származó, az emberről és környezetéről szóló szövegek tartalma milyen természetesen közelíti és hasonítja az embert felebarátjához. Aztán a hit nemes szolgálata a szolgák együgyű hitévé alakult. Szerény eltérést mutató szövegváltozatok és a lényeget alig módosító kis különbségek lettek túlharsogva, hol csak egyszerűen és ostobán, hol önzően, részrehajlóan és felelőtlenül, hol nyíltan aljas és gyilkos szándékkal. A formai különbségek számunkra oly kedves és látványos gazdagságát vajon miért értelmezzük örökké ellenséges érzelmekkel és dilettánsok által szított előítéletekkel? A történelem kezdetben észrevétlenül, később nyíltan csalta meg formálóit. Az ellenséges környezet kiválasztott és elkülönített egy kisebb csoportot, melynek ezt követő öntörvényű fejlődése megszülte az örök másság társadalmi modelljét. Majd egymás szerves megvetésében lett polgárrá a jobbágy, vetélt el asszimilációs törekvésében az emancipált, vált szomszédja meggyőződéses tömeggyilkosává a kapitalizmus kizsákmányoltja. Útközben az Istenről megtudtuk, hogy még távolabb lakik, mint véltük; a hitről, hogy veszélyes; a vallásról, hogy szakma; a felkentekről, hogy jó, ha átlagemberek. De azt is, hogy létezik emberi nagyság, jóság, önfeláldozás és példamutatás. Egy nagy ívű visszatekintés tanulsága értelmében a vallási hasonlóság felismerése nem vált a nyugati civilizáció meghatározó élményévé. A monoteizmus a nagy csoportok számára nem örömet és az egymáshoz való hasonlóság élményét szabadította fel, inkább gyűlöletet, radikális csoporttudatot és a kirekesztés egyiknél kicsinyes, másiknál ordas ösztönét. Áldástalan örökségül hagyományozva ezzel a történelmi összefüggések kibogozhatatlanságának átkát, valamint a mindenkori és halmozódó felelősséggel való elszámolás csapdáját. Már soha nem fogjuk maradéktalanul megérteni, ki és miért is lett pontosan olyan torzó, mint amilyen lett. Örökbe kaptuk a hagyományhoz való kötődés kesze-kusza érzetét. Ezt a vallásos világképet szegényítette el tartalmilag a Felvilágosodással megerősödő tudományos gondolkodás. Majd hitelvesztése a vallást külsőségessé és érzelmileg egyre szélsőségesebbé tette. Saját tárgykörének zsugorodását a politika felett szerzett befolyásának növelése ellensúlyozta. A titok és a csoda helyet szorított a pragmatikus önzésnek és a kicsinyes oknyomozó részletességnek. Így érkeztünk az elfogadás és/vagy elutasítás szabad választásának korához. Az első esetben azt feltételezzük, hogy a tanítás örök és megváltoztathatatlan, tartalma az egyetlen kinyilatkoztatott igazság, ez az élet napos oldala, a hívő az egyetlen hiteles emberi normában hisz, cselekedetei is ezt és csak ezt tükrözik. Elutasítás esetében pedig azt feltételezzük, hogy a tanítás esetleges, tartalma hiedelmekkel teli és részben hamis, a levont következtetés köztörténetileg kifogásolható, és a benne megfogalmazódó részrehajlás megmosolyogtató is lehetne, ha nem lenne kifejezetten életveszélyes. Holott egyik feltételezés sem igaz a maga teljességében. Ilyen értelemben feladata ma kultúránknak a vallási hagyomány tisztázása, - mint az egyik legmélyebb emberi ösztön, később történelmileg terhelt társadalmi intézmény, majd elfogadott vagy elutasított polgári értékrend újragondolása és újraértékelése. Évtizedek hosszú bolyongása országokon, etnikumokon és kultúrákon át, egyik politikai, vallási és fogyasztási rendszerből a másikba, markáns ideológiai környezetből még markánsabba azt eredményezte, hogy a felhalmozott élmény és tapasztalat megfogalmazásra szólít. Annál is inkább, mert ahogy múlik az idő, úgy erősödik bennem a benyomás, hogy civilizációnkat közelről érintő alapkérdések nem kerülnek megfogalmazásra. Mintha minden érdekelt részéről egy egyhangú, konszenzusos egyezség sorompóként zárná el útjukat. Ennek oka talán a történelem és a tárgyismeret hiánya, talán a kölcsönös félelem és bizalmatlanság, talán a tabuk mérete, súlya és túl nagy tisztelete. Vágyam, hogy a fontos alapkérdéseket a vizuális művészet adottságai segítségével a magam módján megfogalmazhassam, a lehetséges válaszok kiérleléséhez pedig ismereteim és képességem arányában magam is hozzájárulhassak. A monoteisztikus vallási alapvetésekre ráépülő nyugati kultúrát globálisan senki nem utasíthatja el a naivság vádja nélkül. Ezért szükséges visszanyúlni a normák kialakulásának korai korszakához, az eredethez, abban a reményben, hogy az ábrázolási módban használható új anyagok és technológiák újszerű összefüggésbe rendezhetik a megértés szempontjából oly fontos ismereteket. Ennek hiányában ember és ember közti haszontalan félreértés csak nőni fog, nem csökkenni. Paradigmaváltások korában azt várjuk el egy alkotótól, hogy a fókuszba került tárgyi világot tematikailag tisztán, tárgyhűen, az alaposság, a pontosság és a bőség igényével mutassa be. Időtálló értéknek csak az átgondolt gondolat és a részletek hitelessége és gazdagsága minősülhet, szemben az üzenet nélküli egyszerűsítéssel, az olcsó, látványos de pontatlan spekulációval, a kiüresedett stílusjegyek merev megőrzésével. Ilyen értelemben kapnak helyet műveimben a zsidó vallás szimbólumai. Ezek újrafogalmazásával több célom is van. Egyrészt be akarom mutatni mennyire alkalmas bármely partikulárisnak minősített tárgyi világ egy egyetemesnek tartott kultúra ábrázolására. Így lesz a zsidó vallási kegytárgy, - tálesz, tefilin, imakönyv, menóra, sófár, kidduspohár és más, - alkalmas posztmodern gondolatok és érzések kifejezésére. Ezzel igazolnám azt az állítást, hogy a másság, ha nem is azonosság, de hasonlóság. Másrészt be kívánom vonni a zsidó kultúra tárgyi környezetét az egyetemes képzőművészet formanyelvébe. Kifejezve ezzel a modern, nemzetben gondolkodó, de multikulturális társadalomnak azt az adottságát, hogy az ismerős kommunikációs modell jelentése alapján ismeretlen összefüggéseket is képes kezelni. Ha a kegytárgyak és használati módjaik ismeretlenek is számunkra, - méretarányuk, színük, elhelyezésük, összetettségük foka, a környezetükhöz való viszonyuk, együtt- vagy különállásuk, egybesimulásuk vagy egymásnak feszülésük, mind olyan kódok és minták, melyeket jól ismerünk saját megszokott környezetünkből. Ezért, ha nem is ismerjük az adott tárgyak hangulati és érzelmi világát, velük mégis modellezhetjük az általunk jól ismert világ összefüggéseit. Ez pedig már a posztmodern, multikultúrális kor nagy tanulsága. Végezetül nem hiszem, hogy a képek értékelésében életrajzi adataim játszanák a főszerepet, de azt sem, hogy az életútnak semmi szerepe nem lenne a téma kiválasztásában és megjelenítésében. Mégsem a partikuláris élet esetlegessége a fontos, inkább az örök problémák hol szándékos, hol szándékmentes megjelenésének kihívása. Ez a tét, ennek a kihívásnak tartozunk felelősséggel, és az alkotási folyamat, mint megoldási kísérlet is csak ebben az összefüggésben nyerhet értelmet és igazolást. Ezt tekintem életpályám zsinórmértékének." - Lajtai Langer Péter Megnyitó: 2005. augusztus 29. 17 óra A kiállítást megnyitja: Beke László művészettörténész Felolvas: Halász Péter színházrendező A kiállítás megtekinthető: 2005. augusztus 29. - szeptember 30. A kiállítás helyszíne: 1077 Budapest, Dohány u. 2.
