Pontosan az 1956-os évfordulóra készült el Szomjas György mozija, A Nap utcai fiúk. Az idei októberi ünnep előtt a rendező az eddig készült, összesen 12 játékfilmjéből néhány standfotót terített az asztalra és összehívta 12 képzőművész barátját, hogy ki-ki válasszon belőle és a fotóból kiindulva készítsen képet. A sokféle stílus, eszköztár, a műfajok változatossága és a különböző festői karakterek ellenére ha nem is egységes, de a Szomjas-féle képi-szellemi világra nagyon jellemző anyag állt össze.
Talán a legkevesebb ötletet éppen a kiállítás címadó filmje vonzott, a Nap utcai fiúk megmaradtak a pesti srác heroizmusának klasszikus ábrázolásánál. De a Talpunk alatt fütyül a szél vagy a Rosszemberek néhány alkotónál elementáris erővel fogalmazódott meg, elsősorban Fehér László két képén, amely kollázsban folytatta a festő jellegzetes képi világát, az arányok, a vékony, finoman vibráló vonalban folytatódó portré, a képre felvitt durva anyagú föld, illetve a fotó belekomponálása a képbe visszahozták a Szomjas-filmekben dolgozó erős ellentétek feszültségét.
Somogyi Győző színezett portréja a Rosszemberek főszereplőjéről a figurát a történelembe emeli, de valami alig leplezett iróniával szembe is fordítja vele. Veszely Ferenc plakátszínű, sávokra osztott képmezőkben fókuszált egy-egy jelenetre, kissé elmosódó mozdulatokkal vállalta a filmszerűséget, de nem lépett ki a konkrét jelenetekből. Sulyok Gabriella viszont merészen használta az alapanyag és a kép különbségét, éppen emiatt az ő két munkája tudott a legpontosabban ráközelíteni a témára. De a legjobban maga a rendező, Szomjas négy képe ragadott meg, ahogyan az 1976-ban készült Talpunk alatt fütyül a szél néhány kockáját rávetíti a mai budapesti külváros látványára, a betyár alakja fölé magasodik a palánknak, lebeg a lakótelepi házak között és graffittik mögé rejti a lopott lovat. Az analógia a moziban láthatatlan maradt, de ezeken a képeken élesen kirajzolódik.
