Látványbeli agressziónak vagyunk kitéve

Képző

Előre kell bocsátanom: minden tiszteletem a múzeum igazgatójáé, Fitz Péteré, akinek szakmai hozzáértéséhez nem fér kétség. Azt is tudomásul veszem, hogy egy világvárosban kell egy olyan kiállítóterem, amely teret ad a legszélsőségesebb avantgarde stílusnak, a legvadabb irányzatoknak.
Mint gyakori tárlatlátogató tudom, hogy széles tábora van azoknak, akik vevők az üres képkeretbe kiakasztott, festékszóróval lefújt, izzadságszagú tornacipőkre, elhasznált bakancsokra. Ezen tárgyak szemlélése közben pedig mélyenszántó, lila filozófiai fejtegetésekbe bocsátkoznak, s igyekeznek bizonygatni az "alkotó" eleve halva született szándékait, gondolatait.

George Peck természetesen nem tarozik a fentebb lefestett csoporthoz, de amorf foltformáit vagy 9x15 méteres fóliába beburkolt "képződményeit" szemlélve mégis kevés pozitív élményben részesültem.
Peck évek óta foglalkozik a falakkal mint témával. Málló, foltos falakat, hámló vakolatokat kimetsz egy kvázi felületről, és a semmibe helyezi azokat. Vitatható, hogy mindez festészeti eljárás. Alig két hónapja Kentaur mutatta be azokat a festményeit, amelyeket málladozó falak ihlettek. (Kentaur kiállításáról a Terasz is beszámolt - A szerk.)

Nála végigkövethető volt, hogy hol kezdődött az ihletett pillanat, mit tett hozzá, mármint a málló fal rajzolatához. Vagy más megközelítésben: mi mozgatta meg a fantáziáját, és mit tudott az akár évszázados rajzolatokkal kezdeni, hogyan tudta azt a festészet nyelvén a XXI. századi művészet nyelvére lefordítani.
George Pecknél ezt a folyamatot hiányolom. Szinte idegesítő, ahogy műanyag hálókra, nejlonkelmékre viszi fel, műanyagoldószerrel alakítja át a fogyasztói világ eldobható csomagolómatériáit, gézt, zsírpapírt s még ki tudja miféle, a környezetünket szennyező anyagokat.
Ezek puszta látványától nap mint nap, úton útfélen kiborulunk, s akkor betérünk relaxálni egy galériába, ahol aztán komolyan meg kell küzdenünk a látottakkal. Pedig csak egy kis művészetre vágytunk