A japán vonatok legendás gyorsasága állítólag annak köszönhető, hogy a kerekek a milliméter század részével a sínek fölött lebegnek, kiküszöbölve így a súrlódást, megnövelve a sebességet. Az igen költséges - a fegyvergyártásban is alkalmazott - technológia az elektromágnes tulajdonságait használja fel. Ebből az elvből indult ki Komlovszky Tamás is, amikor hozzákezdett legújabb szobortervei kivitelezésének technikai kutatásához.
Az inspirációt egy Vilt Tibor hagyatékában fellelt levél két sorából merítette, amiből kiderül, hogy a mester is szándékozott az elektro-mágnesesség elvén működő szobrot létre hozni, de az sosem valósult meg, így az elvet sem dolgozta ki. Komlovszky Tamást azonban kísérletezésre ösztönözte, és másfél éves keresés-kutatás, beszélgetés (Jovánovics Györggyel, főiskolai tanárával) levelezés, látogatás után (Haraszty István műtermében) sikerült egy olyan elektromágnesre szert tennie, amivel 1,5 cm-es lebegést tud produkálni.
A technika és művészet határvonala már az 50-es évektől, az első kinetikus szobrok megjelenésétől elmosódni látszik a képzőművészetben, ám itt nem a két terület egybeolvadását látjuk - mert nem látjuk. Még vezetéket sem, pedig vannak, csak éppen a falba mélyítve. A cél, ami Komlovszky Tamást vezérelte, a szobrászat lehetőségeinek kitágítása, új térbeli megjelenítés létrehozása, a néhány ezer éve stabilan álló, gravitációnak engedelmeskedő szobrok örökérvényűségének megkérdőjelezése.
Az eredmény: anyagtalanított anyag, törvénytelenné tett törvények.
Továbbá minimalizált formák és minimális anyaghasználat - de konceptuális tartalommal. Nem minimal art, mert ott a mű tartalmi és esztétikai értéke a nullához közelít. Például a szigorú függőleges rendben, merőlegesen falhoz rögzített téglatestek sora (Donald Judd sokszor idézett műve) nem jelent többet, mint szigorú függőleges rendben egymás fölé helyezett téglatesteket. A minimalista mű nem is szándékozik ennél, azaz materiális önmagánál bővebb jelentéstartammal bírni.
Ellentétben Komlovszky szobraival, melyeknek van témafelvetése, plusz nem egyszer kulturális toposzokat is rejtenek. Művei közelebb állnak a kinetikus szobrászathoz, már csak azért is, mert végső megvalósulási formájukhoz szükséges az elektromágnes működése. Csak előbb tisztázni kell, hogy a lebegés mozgás-e, vagy állapot? S még ha a fizika törvényszerűségei szerint mozgás is, filozófiai értelemben vajon az-e?
A kinetikus szobrok szólnak valamiről, s a legjobbak ironikusan, mint Tinguely és Haraszty életműve. Komlovszky nem ironikus, inkább önvizsgáló, és életkorához illően világmegváltó.
A törvényszerűségek tagadása már korábbi műveiben is fellelhető, egyik, még nem lebegő szobra pl. kéznyomot ábrázol, csakhogy a - nem látható - tenyér egy hegyével fölfelé álló, 100-as szögekkel sűrűn kivert felületbe mélyed.
Anyag és gesztus szöges ellentéte. Mintha ez lenne a fiatal szobrász célja, az ellentétek összebékítése, az ellentmondások kétségbe vonása, azaz a fizikai és intellektuális lehetetlen megkérdőjelezése.
