A képeken azonban valami más is megjelenik. Bánki nem csupán a saját pszichikai rezdüléseit rögzíti, hanem mögöttük valami ősvilági, mitikus tartalmat is megmutat. Archetípusokat látunk elsuhanni, a formálódásig még nem jutott ösztönöket és indulatokat, mitológiai figurákat vezérlő erőket. A színek több rétegben sorolódnak egymásra, mindegyik illeszkedik valami formához, vagy ha nem is, de legalább egy rendezőelvhez, vonalak és ívek logikájához. Az egyes rétegek egymáshoz való viszonya emberi kapcsolatokat sejtet, fájdalmat, derűt, félrecsúszott szándékokat és egymás mellett elbeszélt, dadogó szavakat. A színrácsok alatt újabb színek tűnnek elő, a foltszerű és a láncolatban visszatérő elemek ritmusa zeneiséget sugall. Minden képén legalább két-három érzés, reakció, lelki tartalom keresztezi egymást, mintha a színek, foltok, felületek véletlenszerű találkozása drámák színpada lenne.
Van, ahol lecsorgó festékfolyamok hálózzák be a szigorú kör alakra redukált képteret, másutt a lekerekített szögletek szándékosan eltávolodnak a képszéltől, nem érintkeznek az egyenesekkel. Egy vörös sorozatán ujjlenyomatoknak, csontokról készült, színes röntgenfelvételeknek érzékeljük a kusza ábrát, keressük a jelet, amelyből kiindulva eljutunk a jelentésig, a leleplezésig. A jelhagyás, a kaotikus vonal-kavalkád egy belső napló titkosírásához hasonlít, aminek az a dolga, hogy az élet áramlását áttételek nélkül, a maga valóságában dokumentálja. A forma gondolatba zár; a formátlanság, a testet öltött káosz nyersen kezeli anyagát.
