Szikár világot fest Vojnich Erzsébet, akármerre jár. A tibeti utcarészlet vagy a kambodzsai börtöncella ugyanolyan sűrű, telített közeg, mint a pesti bérház kukatárolójában maradt, valaha akár szépnek látott, kúttal díszített fal. A geometrikus szerkesztés természetesen adódik abból a tényből, hogy a festő mindig mesterséges tereket, ház- vagy utcarészleteket ábrázol, ember nélkül, korra és helyre nem utal, az élet közegét sűríti egy-egy sarokba.
 |
Valóban, leginkább a sarkok kapnak főszerepet ebben a néma, súlyos világban, a találkozások, ahol a le és a fel, az előre és a hátra összeér, tájékozódási pontot kínálva annak, aki nincs a képen. Matematikailag determinált környezet, minden egyenes, de semmi sem párhuzamos. A formákat a logika diktálja, de használójuk nincsen, aki értené a logikát és követné a szegletek útját. Ez az emberi lét közege, itt kell sorsokat formálni, ívet az egyenesekből, hézagot a folyamatos vonalakból. Az egyetlen elem, ami meglágyítja ezt az ijesztő világot, a fény. Ennek hatására oldódnak a metszéspontok, némelyik képen szinte impresszionista ecsetkezeléssel pórusokká finomodnak a részletek nélküli felületek.
Egy ajtón kilátva semmi más nem zavarja meg a belső tér csendjét, mint az erős napfény, amely beleég a falak sötét homályába, de nem fény-árnyék dinamikával tölti meg a képet, hanem erős egzisztencialista karakterrel, a polaritás törvénye itt nem emeli ki a részleteket. A képeket nézve egyre erősebb a meggyőződésünk, hogy kifordult világban járunk: a kint valójában belül van, az emberi lélek szobáit, pincefolyosóit látjuk, ezekbe világít be egy emlék, egy találkozás, egy megélt pillanat fénye. Ezért nincs éle az árnyékoknak, ezért hiányzik minden más adalék, csak falak, víztől síkos járdák, homályos mennyezetsíkok tagolják az örökös sötétet. Ide bemerészkedni olyan, mintha Dante poklába ereszkednénk le vezető nélkül. A festő utat nyit, de csak néhány villanásnyi fényt enged be a labirintusba, a többi a néző bátorságán múlik.
