A fotók ugyanis, bármennyire is turistamagazinokból kivágott, repjegy mellé kínált csábító illusztrációknak tűnnek, furcsán steril, szinte néma képek. Kikozmetikázott szépségük hasonlít az utazásra csábító képekéhez, de az egyensúlyba helyezett kompozíciókba mindenütt belecsúszik valami saját hangulat, egyedi szín. Ráadásul sehol egy felirat a készítés helyéről. Közelebb hajolva a képfelülethez, hirtelen kezdjük nem érteni a látványt: nem találjuk a képelemek léptékét. Egy csillogó tenger, sziklák és víz, a meredeken egy kék vizű, fehérre meszelt szélű úszómedence - valahogy túl kicsi, a vízfelület viszont mintha nagyobb lenne, mint lehetne. Az atmoszféra, a szépség megvan, a rend is, de az arányok bezavarnak. A deszkákból összetákolt kis függőhíd, ami két sziklafal között ível át, gyanúsan súlytalan. Mintha hiányozna a képekből az ember tere, vagy legalább valami, ami arra utal, hogy a helyek bejárhatók.
Ezek a tájak ugyanis nem a természet részei: Gyenis és Illés profi módon megépített makett-tájakat fotóz. A tiszta vizével csábító medence egy előhívótál, körülötte a zord talaj a bükkábrányi lignitbánya pocsolyái között lelhető meg, ha valaki utánajárna. Minden csak trükk, hamis természet. Ám a hangulat, amit közvetít, nem más, mint a turistacélpontok fotói, csak ezek mesterséges helyszínek.
