Többségükben harminc körül járnak azok a festők, akiknek munkáiból most a Műcsarnok egy erős tárlatot állított össze, amely többféle réteget mozgat meg egyszerre a látogatóban. A kiválasztott 15 művész ugyanis technikában a papírkivágástól a fotóalapú táblaképig, stílusban a képregénytől az expresszionizmuson át valamiféle XXI. századi futurizmusig olyan nyitott a festészeti hagyományok újragondolására, ami így együtt összegzésnek is, de radikálisan új útnak is tűnik. A Bauhaus képi világa, a popkultúra, a narratív festészet és a koncept egyformán képes új értelmet kapni a képeiken, ráadásul a legtöbbet olyan leheletnyi finomságú irónia, olyan gazdag asszociációs háttér kíséri, amitől egymásra licitál a gyökerekhez való hűség és az aktuális jelentés. Átírni mindent, megtartani az alkotórészeket, de szabadon újrahasznosítani azokat, kifejezni a viszonyulásokat és azok visszáját - számomra a Lipcse-jelenség ezt jelenti. Abszolút alkotói szabadságot és az örökség profi kezelését.
A kiállítás kurátorai, Készman József és Nagy Edina tisztában voltak az anyag rendkívüli hatásfokával, és szerencsés kézzel nyúltak hozzá. Nem művészek sorát vonultatták fel, hanem néhány alaptémát jelöltek meg. Ezek persze nem minden esetben hoznak többletjelentést a képegyüttesbe, de nem is ez volt a cél. Ki is lóg néhány kép a termekben is jelzett négyféle közös nevezőből, ami lehet bármi - téma, festői módszer, kontextus vagy viszonyulás -, de a képek, sorozatok eredetisége minden esetlegességet felülbírál.
A csoportosítást vehetjük valamiféle kérdésnek is, amivel a budapesti közönség szortírozni próbálja a rázúduló elementáris vizuális hatást, amikor belép a térbe, és azt tapasztalja, hogy ajtók helyett kék-zöld vagy piros-lila filcfüggönyökön kell átbújócskáznia, ha egyik teremből a másikba igyekszik. Utóbbi színösszeállítás nálunk zsigerileg nem működik, itt kezd el gyanakodni az egyszeri tárlatnéző, hogy valami bonyolultabb útról van szó, mint innen oda. És amikor a Műcsarnok apszisában hatalmas méretű papírcsipkéken látja a szocialista embertípust heroikus testtartásban, mellette pedig a mennyezet alatt húsz centivel lógó, csak fölemelt fejjel és tátott szájjal látható három perc alatt festett, pszeudo pop-art képeket, már vadul irigyli a lipcsei fiatal festők merészségét, amivel a festészet fogalmát képesek lazán átírni a saját nyelvükre.
