Az identitás napjaink egyik legtöbbet használt kifejezése. Számtalan megjelenési formája van, ugyanakkor különböző jelentések, értelmezések, megközelítések állnak egymással szemben és próbálják kizárólagosan meghatározni az identitás "igazi" értelmét. De vajon létezik-e ez az értelem? Hol keressük saját identitásunkat? A tértől függetlenül szerveződő globális rendszerek és a helyi-lokális sajátosságok egymásnak feszülése, egymást folytonosan alakító párbeszéde már önmagában is felteszi a kérdést, hogy az egyén milyen szerepeket, pozíciókat jelölhet ki önmaga számára, és milyen képekben, történetekben képes önmagára ismerni. Az identitás kérdése különösen akkor válik fontossá, amikor egy adott történelmi helyzet az egyéni létet új kontextusokba helyezi. A 1989-90-es változások következtében a volt keleti blokk országaiban élők saját Európán belüli helyzetük újraalkotására és újragondolására kényszerültek. Az új identitás-meghatározó keretek konstrulása több szinten, egymással párhuzamosan zajló folyamat volt. A közép-európaiság fogalmának megteremtése és értelmezése, a régió országai közti történelmi kapcsolatok újraértékelése, az európaiság mibenlétének meghatározása, a nemzeti jelképrendszerek átdolgozása a mindennapi élet mozzanatait is áthatotta, és az egyén szintjén is értelmezésre került. A politikai, gazdasági és társadalmi változásokkal párhuzamosan a kulturális szcéna és a hozzá kapcsolódó intézményrendszer is új kihívásokkal, feltételekkel szembesült. Feladatként jelentkezett a magyar művészet hovatartozásának és gyökereinek újratárgyalása is, aminek része a kérdés: az alkotó mint individum és mint művész milyen pozíciót tölt be a társadalomban. A 90-es évek előtt jellemző hatalom által meghatározott identitáskeret az egyén számára két lehetőséget kínált: az elfogadást, illetve a szembehelyezkedést. Az önmeghatározási keretek ilyen jellegű szerveződése már nem közvetlen tapasztalat a mai fiatoknak. A 90-es években a vizuális művészeteken belül megfigyelhetővé vált fokozott önreflexivitás a 70-es évek végén született generáció művészeinél is jelen van, ugyanakkor az ő perspektivájukból már más típusú problémákat vet fel. Személyes élményeik alapja a bipoláris struktúrának a felbomlását követő bizonytalanság és sokféleség megtapasztalása. Ugyanakkor a 90-es évek óta a globalizációs folyamatok is egyre érzékelhetőbbek lettek. Az új kommunikatív kapcsolatokat lehetővé tevő technikai eszközök, különösen az új-média behálózza az egész világot, valamint a nagyfokú mobilitás új tér-idő dimenzióba helyezi az emberi létezést: az "időtlen időbe" és az "áramlások terébe". Ezek eredményeként a mai generáció már egyre kevésbé helyhez kötött, mind fizikai, mind szellemi, mind kulturális értelemben. Tehát napjaink fiatal művészeinek az egyébként is rájuk nehezedő generációs, identifikációs problémák mellett egy állandóan változó rendszerhez viszonyítva kell meghatározniuk saját helyzetüket, miközben a rendelkezésre álló források is egyre sokfélébbek. A kortárs fotográfiában jelenlévő önvizsgáló és naplójelleget felmutató irányzatban az alkotó képi jelenléte és ennek különféle értelmezései kapnak helyet. A mindennapi valóságtapasztalattól való elmozdulás rákényszeríti az alkotót én-történetének, pozíciójának újragondolására. Az elmozdulás nem feltétlenül hely és környezetváltozást takar, hanem szellemi, (szub-)kulturális, érzelmi távolságot, különböző nézőpontok ütközését, határaik eltolódását. Ezeknek a képeknek éppen ez - személyes identitás és a mindennapi valóságtapasztalat kapcsolata - központi eleme. Közös még bennük a használt médiumhoz fűződő reflexív viszony és a vállaltan szubjektív értelmezési pozíció. Az alkotók a kép, a médium és a modell egymáshoz való viszonyán keresztül a fikció és a valóság, valamint az objektum és a szubjektum kapcsolatára kérdeznek rá azáltal, hogy különböző szituációkba helyezik önmagukat, és meglesik saját viselkedésüket, másokkal folytatott interakcióikat, jelenlétüket és hátrahagyott nyomaikat. Eközben végig tudatában vannak a megfigyelés tényének, így mozdulataik, arcuk, tekintetük saját maguk előtt játszik. Maga a fotózás aktusa is játék, mert a résztvevőket kiszakítja a mindennapok sodrából, és új szerepeket kínál számukra. Ennek során a fotográfia, mint médium, a "másikká" válik, akinek a tekintetében visszatükröződve fedezi fel önmagát mindenki. Ugyanakkor a képről visszanéző arcban a modell már nem teljesen önmaga, hanem egy harmadik személy. Végignézve a munkákat, azt látjuk, hogy a művészek látszólag mindenféle manipuláció nélkül dokumentálják a mindennapok eseményeit, helyszíneit, mozzanatait. Szívesen alkalmazzák a privát fotókat jellemző formanyelvet. Egy-egy mozzanatra exponálnak, és ezeket egymásra helyezve hozzák létre a történetszerűséget. De az így adódó linearitás csak látszólagos, nem vezet sehonnan sehova, az egyes képek bárhogy egymás mellé helyezhetőek, felcserélhetőek. Ennek a variálhatóságnak a következtében az egyes képek folyton új kapcsolatokat, dialógusokat képesek generálni egymás közt. Az alkotó - a mű - a szemlélő hármasságában létrejövő párhuzamos történetek a szemünk láttára találkoznak, hogy utána újabb történeteknek adjanak helyet. Az identitás, mint folyamat jelenik meg, mely a megélt életeseményekből táplálkozik, általuk alakul. Állandóan formálódik, változik, nincs egyetlen olyan része, "magja" sem, ami az időben érintetlen maradna. Így lesz egyik fő jellemzője a reflexivitás, melynek értelmében az én az aktuális környezetnek, szituációnak megfelelően folytonosan újraértelmeződik. A környezet, saját közeg ezáltal elveszti azt a jelzésértékű szerepét, amit a hagyományos portékról ismerünk, már nem egy attributum, amely egy sajátos szereppel ruházza fel a képen szereplőt. A közeg nem több, mint egy szituáció, amely befolyásol. Ugyanakkor, ha az egyén ezekben helyzetekben határozódik meg, akkor ezeknek a szituációknak a sora is reprezentálhatja az egyént. Az én egysége a képi jelenlétek labirintusában szertefoszlik, ellenáll a magunkról szőtt történetnek, amikor ugyanannak az arcnak a különböző visszaverődéseiből próbáljuk meg felépíteni egzisztenciánkat. Az ember így válik a saját maga által létrehozott képek kiszolgáltatottjává: "Az önmagát illető bizonytalanság ébreszti benne a hajlamot, hogy önmagát mint másikat egy képben pillantsa meg." Végül egy új rend áll össze, amelyben a világ és a benne élő egyén mozaikszerű, valóságtöredékek halmazából épül fel. Létezésünk pillanatnyi szituációkban tételeződik, időbeli és térbeli jelenlétünk egyre több virtuális elemet tartalmaz, amely elképzelt identitások hálóját szövi körénk. Életünk során, ahogy a kamera előtt is, eljátsszuk önmagunkat, és ez a folyamatos játék ad értelmet létezésünknek, ez hozza létre személyiségünket. - Csatlós Judit (A tanulmány a Lumen Fotóművészeti Alapítványnak a Berlini Collegium Hungaricumban megrendezett Self Stories c. kiállításához készült, 2006. július 7. - szeptember 17. , www.hungaricum.de, www.photolumen.hu) A kiállítás helyszíne: Berlin, Karl-Liebknecht-Straße 9 .
