Máshogy, másképpen

Képző

Korniss Péter a hatvanas évek végén kezdte fotózni Erdélyben a hagyományos paraszti világ utolsó pillanatait. Felvételein semmi sem jelenik meg a szocialista mezőgazdaság imázsából, a téesz-világ csoportszelleméből, a föld gyümölcseinek vezényszóra örülő falvakból. Ezek a képek egy sokkal ősibb, sokkal elevenebb összetartozásról szólnak. A munkával való mindennapi küzdelem archaikus mozdulatait, a család és a vallásgyakorlás szertartásosan ismétlődő pillanatait, ünnepet és szigort, táj és ember együtt-lélegzését örökítik meg.
Hadirokkant (1976)

A mostani kiállítás ezekkel a képekkel kezdődik, korabeli nagyításokat, úgynevezett vintage-fotókat láthatunk, sírhoz simuló öregasszonyt, menyecsketáncot és saját nyakába kötelet vető, szántó parasztembert, teknőbe fektetett pólyást, akit egy fáradt, bütykös, meztelen láb ringat. Falábbal bicegő embert a kopasz, téli szőlőtőkék között. Csodálatosan komponált felvételeket, melyeken a cuppanós sár és a kenyérrel hóna alatt bandukoló öreg szinte egyazon matériából van. Igazi, mély, megingathatatlan hűség járja át Korniss fotóit, a hagyományokba, a munkába, a tájba vetett hit, ami szóban nem is megfogalmazható, még gondolattá sem formálódik, de a gesztusokat, a tekinteteket ez irányítja. Korniss az eltűnő életformát akarta megörökíteni, talán az utolsó pillanatban ? a sorozattal olyan alapvetést hozott létre, mint amit Hofer Tamás és Fél Edit néprajzi gyűjtése jelentett egyetlen kis hevesi faluban, az ötvenes évektől jó húsz esztendőn át.

 Betlehemes, hóesésben (2010)

Csakhogy Korniss szándékát átírta az idő. A Várfok-beli kiállítás címe, a Folytatás nem kis részben éppen arról beszél, hogy az életforma eltűnése után több évtizeddel, még ma is bámulatosan szívós formákban maradt fenn az akkori világ néhány jegye. Az elmúlt néhány évben Korniss újra a népi hagyományok felé fordult, de már a megváltozott környezetben keresi őket. A ?folytatás? tehát valójában egy mindkét oldalról nyitott párbeszéd: a fotós és a mindent túlélő hagyományok újbóli találkozásának szemtanúi lehetünk.

 Anya és fia (2008)

A tökéletes formaérzék, a ritmusok, párhuzamok változatlanul uralják a képeket, de a portrék, csoportfelvételek alanyai és a környezet már nagyon messzire kerültek egymástól. A betlehemesek egy lakótelep közepén sorakoznak föl, plázában ücsörögnek, a tisztaszobában ülő lány görkorit visel. Még a zárt testtartások, a határozott tekintetek, a szoborszerű beállítások is a hetvenes évek felvételeit idézik. Csakhogy itt már a legtöbb fotó színes. A feszes, drámai fekete-fehér átadta a helyét a gyakran ironikus, de legalább annyi drámaiságot hordozó színes felvételeknek. Mégis, egy pillanatra sem gondoljuk, hogy ezek az emberek nem a korábbi képeken látott figurák utódai. Testükben és mozdulataiban, ragaszkodásukban viszik tovább az apáktól örökölt szertartásokat, igaz, már csiricsáré jelmezekbe bújnak, vagy a plázában ülnek, de a hagyomány működik, máshogy és másképpen, de él, és ez a lényeg.