Milyen kapcsolatot lát egy kortárs festő a művészet távoli múltja és saját képei között? Ez a kérdés valójában a művészet értelmezését rejti, és benne a saját helyének megtalálását is. Soós Tamás ezt a kiállítást Antal Péter műgyűjtővel együtt fogalmazta meg. Antal kollekciójából antik kínai kerámiákat választottak, Soós életművéből kisebb és nagyobb méretű monokróm vásznakat, melyeken semmilyen jel, gesztus, árnyalat nem látható, mindent elnyel a szín. A sokszáz vagy akár ezer éves, ragyogó mázas edények, geometrikus díszítések, archaikus edényformák egy koncentrált kulturális hagyományt hordoznak. Törékenységük dacára legyőzték az időt, fennmaradtak háromezer éven át és ma is hordozzák azokat az egyedi kézvonásokat, amelyek valamikor készítették őket. Ezeket az érzékeny tárgyakat csak üvegtárlókban lehet kiállítani, fizikai testüket elzárva a légtértől. Egy nagy folyam részei, előttük és utánuk kerámiaművek hosszú sora tűnt el az időben.
A vásznak viszont a ma leképeződései. Van mögöttük műtörténeti hagyomány, utalnak a modern festészet egyes állomásaira, Malevicstől Yves Kleinig, színhasználatuk is hordoz utalásokat a közelmúlt új festészetére, de ha egy művészettörténetben tájékozatlan látogató járkál a képek között, csak a színek elementáris hatására figyel. Arra, hogy a tagolatlan felületen a szín milyen érzelmeket, emlékeket mozgat meg benne, az ő személyiségében, milyennek látja a sárgát, a pirosat, hogyan hat rá a lila.
A kétféle tárgycsoport megközelítése tehát egészen más. A két viszonyulás közötti határt lépik át Soós nagyméretű akciófotói, amelyeken a monokróm háttér előtt érintkezésbe kerül a kínai edényekkel. Párnaként használ egy korsót, homlokával a falhoz szorít egy tálat, kezében egyensúlyoz velük, csupa olyan veszélyes mozdulatot tesz, ami azzal járhat, hogy az edények leesnek, összetörnek, megsemmisülnek. A kompozíció azonban mindig stabil, a pillanat még nyugodt, csak a következőben történhet baj.
Soós régóta foglalkozik a melankólia megnyilvánulásaival. Számára ez a fogalom jelenti a művészet látható rétegei mögötti állapotot, a formáktól megszabadult, üres végtelent. A mostani kiállítás melankóliája, a kimerevített pillanat kétféle megközelítésben jön létre. Kicsit túlzó adaléknak érzem a műtárgyak mellett azt a videót, amelyen svájci és indiai apácákkal mondatja ki a ?melankólia? szót, mindenkivel a saját anyanyelvén, mert eltéríti a figyelmet, nehezíti a koncentrációt, a tárgyakkal való párbeszédet.
