A négyszáz éves helység, ahol mindig békésen éltek együtt katolikusok, szombatosok, zsidók és unitáriusok, cigányok és magyarok, a falurombolás iskolapéldája gyanánt néhány hét alatt fulladt a vízbe; egy önkényesen kialakított víztározó áldozata lett. Az erdélyi származású Szász Sándor sorozatán azonban nem a fájdalom, a veszteség dominál. Nem a tó közepéből kiálló templomtornyot, nem a dombok között haldokló múltat látjuk viszont, hanem egy holdbéli táj hasadásait. Gép-monstrumok fordulnak ki a földből, templomtorony formájú sziklák dőlnek egymásra. Felülről látjuk a vörösen izzó, kiszáradt talajt, ahonnan lentről fölfelé egy gyenge kötéltákolmány kúszik, talán még valamire használható hágcsó, talán már csak egy építmény szerkezetének utolsó emléke csüng a semmiből a semmibe.
A valós történet a festő látomásában elszakad tértől és időtől, csupán a föld ereje és a pusztulás vihara marad belőle. Képi prófécia egy emberellenes világról, aminek már megvalósult, bebizonyosodott példája itt metaforává nő. Apró, alig kivehető figurákat látunk a tárcsaszerű, talán egykor földöntúli kommunikációra használt gépezet mellett. Nem mozdulnak, nem menekülnek. Bámulják a föld szétszakadását, az elemi erők lassú, komótos tombolását. Szürkék és mélykékek, vöröslő foltok és zöldes messzeségek borítják az eldeformálódott vidéket, sehol egy növény, sehol egy szabályos alakzat, köd gomolyog a tócsa fölött, amitől csak homályosan tükröződik a vízfelületben a szikla, az azonosíthatatlan gépféle. Mintha gigantikus markoló roncsolná a földet, miközben önmagát is beletemeti a keletkező nyílásba.
Korábbi, misztikus tájképei után Szász ezeken a vásznakon több konkrét elemet is használ. A tereptárgyak ugyan nem felelnek meg egyetlen emberi produktumnak sem, ahogyan a sziklák sem pusztán természeti képződmények, mindkettő inkább nőtt és tervezett formák ötvözete. Mégis tájképet látunk, elidegenedett, formátlan létmódú tájrészleteket, melyeket már semmilyen emberi erő nem képes alakítani. Mint El Greco szentképein a figurák mögötti sziklák, nem geológiai formák: sokkal inkább az ember világba vetett hitének kérdőjelei. Csakhogy Szásznál a táj keménységét nem oldja fel a gyertyalángként lobogó emberi alakok jelenléte. Ő Goya kolosszusának pendant-ját festi ide, egy tehetetlen óriást, amint a víz fölé hajolva próbál a mélybe nézni, keresi az élet színeit a sötétszürkén összezáródó víztükörben. Az emberi lét színpada ez a táj, komor tónusokkal megfestett szürreális látomás, ami bármikor, bárhol valósággá válhat, mint ahogyan Bözödújfaluval történt.
