Az alkotók festők és szobrászok, orvosbiológusok és ideggyógyászok, ki-ki a maga eszköztárával jeleníti meg a test megismerhetőségét. Négy éve hozták össze az első közös kiállításokat Berlinben és New Yorkban, azóta külön-külön is, együtt is azt vizsgálják, hol a test határa, mi különbözteti meg az objektív diagnózist a szubjektívtől, mit jelent a tudomány és mit a művészet, és hol a kettőt összekötő ?hiányzó láncszem?.
Ezen a tárlaton szinte mindegyik mű a kettő határterületén jár, ami gyakran teljesen eltünteti a különbséget közöttük. Csak a feliratok jelzik, hogy műalkotást vagy orvosi segédeszközt, elemzést látunk. Néha pedig maguk a tudósok is esztétikai jelenségként értelmezik a munkájukat. Ingo Bechmann agykutató színes nyomatokban mutatja fel az agy sérüléseit, és a delphoi jósda ősi tanítását írja mellé. Július Gyula egy fiktív lisszaboni bőrgyógyász alakjába bújva vizsgálja a bőr jelenségeit, és azon keresztül a kommunikáció, az érintkezés, a bizonytalan határok tartományát. Nicole Degenhardt egy nyúl röngtenképében látja meg az esztétikumot, az élet árnyképét, Navena Widulin a patológiában használatos viaszmaszkokat teszi ki, s ezzel felvázolja a groteszk mint esztétikai minőség tudományos hátterét. Győrfi Gábor egy álomrögzítő kamerát ?talál fel?, a találmánnyal, feltalálóval és annak tragikus életrajzával együtt reflektál a freudi pszichoanalízis ellentmondásaira.
Rajkamal Kahlon az amerikai börtönök foglyairól készült boncolási jegyzőkönyveket dolgozza tovább, belefestve a jelentés mögé vetített élet részleteit. Käthe Wenzel egy csontokból szőtt sátrat lógat a plafonra, a sátorlapok a gyerekek számoló tábláihoz hasonlóan adatokat rögzítenek a nemek egyenlőtlen társadalmi viszonyairól ? a sátor pedig, mint valami archaikus törzs kelléke, leng a térben, súlyosan, fenyegetően. Lisa Glauer anyatejjel fest, majd az ábrát belevasalja a vászonba, olyan hőfokkal, hogy az anyatej áporodott szaga betölti a levegőt, Wolfgang Knapp professzor a köldökéből kiszedett koszokból évek termését állítja ki, precízen kartotékolva és adatolva. A művek hol megdöbbentők, hol visszataszítók, de minden esetben totális nyitottsággal kezelik a témát, tabuk és gondolati skatulyák nélkül, és ezzel feladják a leckét a látogatónak.
