Az ő festőisége egy nagyon eredeti vizuális világ. Nagy-Sándor Zoltán képei ugyanis - az én olvasatomban -, s ez már eredetisége egyik magyarázata: nem is absztraktak és nem is realisták, nem is nonfiguratívak s nem is figuratívak. Képeire nem a stílus-kategóriák adhatnak jellemzéseket, nem ezek a meghatározók, hanem a rendszer, a képépítkezés, a struktúra, az ő egyéni raszteres szerkezetű képi építettsége. Ugyanakkor - és ez szintén nagyon fontos - a racionálisan "kitalált" és felépített rendszeren belül - hogy profán módon fogalmazzunk - egy érző szív dobog, egy nagyon is érzékeny lélek mutatkozik meg, aki akár expresszív indulatossággal is kifejezi magát. Nos, azt hiszem, hogy ez a feszülés, ez a feszültség ennek a festészetnek az egyik esszenciális eleme és tartó oszlopa. A rend és (nem a rendetlenség, hanem) a szertelenség. Hann Ferenc művészettörténész idézte Nagy-Sándor Zoltánról szóló írásában Sík Csaba egyik kötet címét - találóan -, mely így hangzott: Rend és kaland. Valóban! Nagy-Sándor Zoltán képi szerkezetére nagyon jellemző ez a rend teremtő, néha geometriai, néha szinte matematikai struktúra, ugyanakkor pedig képein esendő, emberi, lelki tartalmak, jelenségek manifesztálódnak, kalandozásai, kalandjai közben. A szerkezet ébreszthet bennünk egyfajta beszorítottságot, melyből valami (vagy valaki?) ki akar törni, melyet valami (vagy valaki) szét akar feszíteni. Lehet, hogy Nagy-Sándor Zoltán a diktatúra és a szabadság kérdéseiről is festi képeit? Erre is utalhatnak rácsos szerkezetei... S figyeljük meg, hogy ebben a fegyelmezett szerkezetben mintha ajtókat, ajtó kereteket látnánk a képeken belül, mintha feltenné magában (és nekünk nézőknek is) a kérdést: át tudunk-e menni ezeken vagy be vagyunk zárva, netán falazva? Különös lebegtetés sugárzódik e dilemmák során. Ebben a kompozíciós rendben feltűnik, hogy a kazettás szerkezetű képekben (jogosan eszünkbe juthat református templomok festett mennyezete is!) mindig hasonló rendszer jelenik meg. Nagy-Sándor Zoltán tehát ismétel is, alkalmazza a repetíció módszerét, de ha jobban megnézzük, akkor azt látjuk, hogy csak a rács-szerkezet keretei ismétlődnek, a bennük lévő motívumok, kis képi impressziók mindig változnak, mindig mások! Ez pedig képein egy sajátos diszkrepanciát eredményez, olyan lényegbeli különbségek jelennek meg a kis elmozdulásokkal, melyekkel a mű feszültség teremtő hatása fokozódik. Így aztán, ha egy-egy ilyen képet szemlélünk, szinte egyfajta mesélő kedvet is felfedezhetünk bennük. Tán történetek is rejtőznek a művész kis mű-sorozataiban (nem is véletlen, hogy ismerjük Képregény című festményét is). Nagy-Sándor Zoltán fegyelmezett festő, de ezekben a keretekben, ezeken belül gesztusos festői eszköztárt alkalmaz, néha kalligrafikus megoldásokkal. Érezzük mozdulatait, ahogy felkanyarít művére (a zárt négyzetbe) egy kis szabadságról árulkodó képet. Ír is tehát nekünk, egyfajta pszeudó-írás is sugárzik munkáiról, értesíti a nézőt lelki állapotáról. Nagy-Sándor Zoltán magányos művész. Iskolán kívüli, trendeken kívüli, van benne valamiféle rejtőzködés, melyet képei is sugallnak, ugyanakkor saját világán belül igen aktív, teremtő alkotó. Szeret kilépni a harmadik dimenzióba is, foglalkoztatja a tér problematikája. Képeinél megjelenik a két képsík alkalmazása, az elől-hátul problémájának sajátos feldolgozása, a rendszer ilyetén beépítése, sőt a hajlított képi megoldást is felfedezi. Nem véletlen, hogy foglalkozik szobrok készítésével is. A művész színalkalmazási rendje az idő előrehaladtával izgalmasan változik, melyet ezen a kiállításon is észre vehetünk. Ahogy múlnak az évek, úgy lesznek munkái egyre sötétebb tónusúak, a fehérből, szürkékből a mély barnák, vörösök felé hajlók. E színei borongóságukkal együtt esztétikumot és feszültséget egyaránt hordoznak Nagy-Sándor Zoltán képi szerkezeteivel oda is eljut (indulat is vezérli?), hogy például egy képét szét darabolta és így mutatja be nekünk: egy nagyobb maradvány és mellette három elem külön, a kép korábbi egészéből. "Minden egész eltörött" (Ady). Így tehát művészünk festi és építi (redukálja) munkáit, melyek sokszor (sokféle alkalmazott anyaga miatt is) object-té válnak. Szereti a négyzetes formátumot, mely a legtökéletesebb arányt mutatja. Különlegesen épített képe a Labirintus, melyet nemrég épp a Magyar Festők Társasága pályázatára készített. Ez egy nagyon egyedi labirintus, hiszen a felületen a szerkezet nagyon is szabályos, szinte eltévedni se lehet benne, ám ugyanakkor a kép közepén ott tátong egy sötét lyuk, mely a kép középpontja, kompozíciós centruma, s melyben valóban elveszhetünk, eltévedhetünk... Nagy-Sándor Zoltán a magyar kortárs festészet jeles alkotója. Épp negyven éve van a pályán. 1965-ben szerzett diplomát a Magyar Képzőművészeti Főiskola festő szakán, mint Bernáth Aurél növendéke. Magányossága ellenére is aktív a művészeti közéletben, tevékeny résztvevője a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége festő szakosztálya szakmai munkájának. Nagy-Sándor Zoltán küzdő festő, tele feszítő energiákkal (és persze gondokkal). Véleménye van a világról, melyet sajátos áttételezett izgalmassággal ad vissza műveiben. Igen jó, hogy munkái most itt megjelennek a Kempinski Galériában. Ha tehát azzal kezdtük, hogy a sok kiállítás között vagy inkább azok mellett ez egy különleges esemény, akkor azzal is zárhatjuk: ha a néző elmélyülten szemléli Nagy-Sándor Zoltán munkáit, akkor nem csak az alkotó, hanem a saját problémáival is szembesül." - Feledy Balázs, művészeti író A kiállítás helyszíne: Kempinski Hotel Corvinus Budapest - 1051 Budapest, Erzsébet tér 7-8. A kiállítás megtekinthető: 2005. január 13. - március 15. Nyitva tartás: naponta 8-20 óra között. Kép: A boldogság tabletták, 1989., Akrill, vászon, 51 x 51 cm
