A 2008-as olimpiára államilag meghirdetett Sunshine Project legerősebb húzóágazata az építészet. 2001-ben kapta meg Peking a nyári olimpiai játékok rendezésének jogát, hét éve volt a készülődésre - és mostanra Kína egy ökotudatos, csúcstechnológiát alkalmazó, a jövő értékeit óvó fejlett nagyhatalomnak mutatja magát. Egyelőre nem látni, hogy valódi átalakulásról van-e szó vagy csak gigantikus kozmetikai akcióról, de tény, hogy a hatmilliós megapolisz és az egész ország alakulását szupersebességre kapcsolták az elkészült beruházások. A város életében a legnagyobb változást a közlekedési hálózat megújulása hozta, az eddigi 64 metróállomás mellett további 80 létesült. Új parkok, új városnegyedek jöttek létre, hangsúlyosan kezelni kezdték a levegő és a vizek szennyezésének kérdését, energiatakarékos épületek nőnek ki a földből. A pályázatokon nyertes építészek rendre Amerika, Európa és Japán legismertebb építészei. Nagy nevektől hangos most Kína, dúl a sztárparádé, ami a sportlétesítményeken túl egy sor kulturális vagy infrastrukturális intézményt is érint.
A helyszínválasztás maga is szimbolikus: a császári palotáktól a Tiltott Várostól, illetve a tőle délre lévő Mao-síremléktől egyenesen húzódik, a város főtengelyében az a 11 hektáros erdős-ligetes park, amelyben az olimpiai létesítmények nagy része helyet kapott. Az Olympic Green Park egy óriási oxigénközpont a körülötte magasodó lakótelepi toronyházak agyonszennyezett levegőjében. A terület rendezési tervét a bostoni székhelyű Sasaki Associates készítette, a fenntarthatóság és az utóhasznosítás szempontjait hangsúlyozva. A park kialakítása megadta az egész olimpia szellemi hangsúlyát: Kína zöld olimpiát akart rendezni, ahol a környezet nem sérül, hanem épül a milliókat megmozgató eseménysorozatban. Némileg ellentmond ennek a szépen hangzó elvnek az irdatlan tömegesség, ami az egész idei játékokat jellemzi, de Kínában ez nem újdonság.
A stadion mellett álló vízi sportközpont, a Water Cube az ausztrál PTW építésziroda, az Ove Arup mérnökiroda és egy kínai állami építészcég terve szerint épült. Itt folynak a vízi versenyek, 50 000 nm-en, 17 000 néző előtt. A Vízkocka igazi világszenzáció: nem csupán reflektál mindarra, amit a kínai hagyományban a víz jelent, de a szerkezetet burkoló szuperkönnyű teflon, az EFTE-cellákból kialakított átlátszó fólia fényáteresztő és hőszigetelő képességei a ráeső napfény 90%-át felhasználják a fűtésre és hűtésre. A vízbuborékokat imitáló felület látványa lenyűgöző, és a felvételek azt mutatják, hogy a stadion lágy, nőies formája mellett a Water Cube szikár kockája a jin-jang hagyományos világrendjébe illeszkedik.
A világ egyelőre az olimpiára figyel, csak utána fogja észrevenni a többi, építészeti és talán politikai szempontból ennél is fontosabb újdonságot. Peking közepén Rem Koolhaas, a kortárs építészet fenegyereke tervezte az állami tévétársaság székházát, azt a gigantikus, botladozó gólyalábnak látszó kettős tornyot, aminek külsején nem jelenik meg a belső tagolás, nincsenek rajta ablakok és az egész szerkezet tagadja a perspektíva fogalmát. Hatalom és egyén viszonya fogalmazódik meg az épületben, lesz még dolga vele az olimpia utáni Kínának. A véres emlékű Tiananmen tér oldalában áll a francia Paul Andreu ellipszis alakú, titánium-üveg kupolába zárt Nemzeti Nagyszínháza, mint egy finoman szétnyíló, ezüstös tojáshéj, vízmedence veszi körbe, ami elszigeteli a tértől, alatta áthaladva lehet bejutni a színházba.
Monumentális, agresszív és nyilvánosságot kihívó új kínai épületek izgatják most az egész világot és sokkolják a kínai egyensúlyt, ami ezzel a nagyszabású image-váltással alighanem mélyebb változások elébe is néz.
