Női tekintet

A középkori Brüsszel városfalait is magába foglaló Magyar Intézetben három szintet foglalt el Kemenesi Zsuzsanna, Szabics Ágnes, Fátyol Viola és Hangay Enikő egy-egy sorozata. A budapesti szűkítésben csak egy-egy falnyi jutott mindegyiküknek ? Szabics Ágnes üvegablakokra applikált virágai még annyit sem tesznek ki, viszont a rájuk, hozzájuk komponált zenemű itt megszólaltatható. A színes, kitárulkozó virágjelek utólagos ornamentikát képeznek az ablakon. Szabics virágmintái egyfajta street-art projektként már több épületen megjelentek, a debreceni MODEM-től különféle budapesti kulturális helyszínekig és ő mindenütt végigfotózza a tér és a virágok egymásra hatását, sajnos itt ebből, a projekt többi részéből nem jelenik meg semmi, így a látogató kicsit magára hagyva próbálja értelmezni a dekoratív mintázatot.

Jellegzetesen női attitűd ihlette Csoszó Gabriella fotóit, melyen saját családtagjaival bizalmas pózban, lehunyt szemmel látjuk a fotóst. A csukott szemű portrék és csoportképek művészettörténeti toposzokat írnak újra, miközben valami nehezen szétszálazható, de fajsúlyos állítást fogalmaznak meg kiszolgáltatottságról, bizalomról és a közösen átélt pillanatokról.

Kemenesi Zsuzsanna sorozata kedves, lányos huncutságokat jelenít meg egy-egy szimbólummá emelkedő hétköznapi tárgy, jelenség kiemelésével. Hangay Enikő puha, hívogató ágyneműk közé egy családi képet helyez: anya arca, harminc évvel korábbról. Vagy egy nagymamáé? A csillogó életről félig leeresztett szemhéjak mögött, szigorú konty árnyékában álmodó nő mereven tartja a fejét, ellenáll a kényelmes ágy vonzásának. A sorozat további képein egy női arcra vetülő árnyék, egy bíborban fürdő képrészlet, a színek és fények burjánzó szabadsága átírja a hétköznapok színtelenségét.

A legizgalmasabb sorozatban Fátyol Viola életképeket helyez az egyetlen megvilágító fényforrás útjába. A buszpályaudvaron várakozó tömegből ez a fény, a fókusz emel ki egy figurát, ez varázsol jelmezt egy fellógatott táncruhából, ez ad transzcendens távlatot a hokedlik közé kifeszített spárgáknak, melyekből így a tér titokzatos húrjai lesznek. A valós tér irracionalitása erősödik föl azáltal, hogy a fotós nem alakítja, csak kiemeli, továbbdolgozza vagy egyszerűen bekeretezi, megvilágítja a készen kapott látványt. A képek kiemelt központja a lét láthatatlan szálait teszi láthatóvá, nem is álom, nem is valóság, hanem annál sokkal bonyolultabb, egyszerre több réteget látvánnyá formáló filozofikus képanyag.