Monko a saját családja nőfiguráit fotózza, viszonylatokba helyezve. Nagymamit, anyut és önmagát, a szokásos családi konfliktusmező női oldalát. Emellé helyezi a gyógyítás helyszíneit: Freud bécsi lakásmúzeumának néhány képét, a női hisztériával elsőként foglalkozó Charcot párizsi kórházát, a híres-hírhedt Salpetriere-t, a francia orvos könyvtárát. Megörökíti saját magát Freud jellegzetes, jól ismert szivarozó pózában, a teste áttűnésekben megjelenik a fényűzően berendezett nagypolgári szalonokban, kitekeredett pózban vonaglik Freud fogadószobájában és a nézőnek háttal, nyugodtan alszik otthon, a kanapén.
A női tudatzavarokkal két sorozatában foglalkozik Monko; a Platán Galéria kicsiny terében most egymást váltják a két külön gondolatmenethez tartozó, nagyméretű printek. Ha a galériában kínált rövid ismertetőből indulok ki, a koncept fotósorozatok akár mélyre is hatolhatnának a témában. Adva van két férfi, két gyógyító, aki a múlt század összes neurotikus nője számára kiutat talált: magyarázatot, megfejtést, sőt elismerést az elfojtásokból, társadalmi-nemi szerepekből és alárendelt létből építkező XIX. századi tudatválsághoz. A helyszínek megjelenítése, a szerepjátékkal kezelt helyzetek izgalmas keretet adnak a két sorozatnak. A jelenbe helyezett folytatás pedig finomítva vihetné tovább a kérdéskört.
Valójában azonban egy női érzékenységet teljesen nélkülöző, hangsúlyozottan neutrális képsort látunk, amelyből hiányoznak a kulcsok. Sem a századfordulón élt nagypolgári nők esendősége, sem a rájuk fonódott kényszerek nem jelennek meg. A Burzsoázia-sorozatból csak egy igazán átszellemült képet látunk, meg egy furcsa, itt kicsit idegen installációt: egy fa könyvespolcot Monko bársonykötéses könyvének 18 példányával. A többi logikus beszámoló a pszichoanalízis kezdeteiről, inkább leltár, mint hatásos fotó. A másik sorozat, amelyben saját maga és női családtagjainak stressz-oldó gesztusait rögzíti, nem sokkal visz közelebb a témához; nem a hisztéria, hanem a nők gyakorlatias, önsegítő mozdulatai, valami végtelen józanság és hétköznapiság jelenik meg rajtuk. Mítosztalanított pillanatfelvételek ezek a képek, melyeken a hisztéria mint kommunikációs forma ? a művész szándéka ellenére ? néma marad. A neurotikus nő figurája nem kap feloldást, a téma néhány fontos történeti és gyakorlati részlete ugyan látható lesz, de az összefüggések hiányoznak ? és bizony, mindenestül hiányzik az élmény.
