Orbán György tölténye

Képzeljük el, létezik olyan személy, aki nem úgy nézi a tv-t, mint mások. Nem adja át magát a katódsugárzás zsibbasztó erejének. Nem üvegesedik bele a szeme az agyát dróton rángató képsorokba. Nem felejti el azt a sok okosságot, amit leírtak már a médiakritikusok. Mert valljuk be, a legtöbbet tévéző európai ország lakosaiként bizony az esti álmosságban elszunnyad a kritikán edzett őrprogram a szemünk mögött. Menthetetlenül és végérvényesen kiszolgáltatjuk magunkat a képeknek. Estéről estére megtörténik. Élvezzük, ahogy a látómezőnkből kicsúszik a fény széle, a műanyagdoboz. Ahogy átkerülünk a zombi kategóriájába.

Nincs határ, nincs összemosódás. Vagy kívülről látjuk a képernyőt és ami abból árad, vagy már nem látjuk a dobozt magát, és benne találjuk magunkat a történetben, legyen az kellemes vagy kellemetlen, igényes vagy igénytelen. A váltást homály fedi, afféle piknolepszia lesz úrrá a tudatunkon. Nem érezzük az átbillenést. Úrrá lesz valami, de nem mi uraljuk ezt a mozgást. Valahogy túl sok apró mozzanat zajlik ott, amelyekre nem tudunk eléggé figyelni. Ha bele szeretnénk kerülni és aggódni a főhősért életveszélyes helyzeteiben, de úgy igazán, szívdobogással, akkor persze az akarás van, hogy ülünk a fotelban és onnan, a szobából akarunk izgulni. Izgulhatunk, hogy közben mennyire érezzük majd magunkat hülyének ilyen igyekezetünkben. Akkor sem leszünk könnyebb helyzetben, amikor távolságtartásra törekszünk, mert rögvest megtörténik. Elveszítjük hősünket, pont akkor, amikor egy jó kis csókjelenet ígérkezett. Ülhetünk a kényelmetlen fotelban. Münchausenként abban a pillanatban a felszín fölött találjuk magunkat, amikor eszünkbe jut hajunk megmarkolása. Sehogy sem homogén az a tér, ahol elképzeljük ezt a határt. Nincs megközelítés. Nem olyan, mint a mozi, ahol nyilvánosan gyakoroljuk a filmművészet és egyéb mozgóképi termékek megfigyelését. Ez otthon történik, védtelenül és kalandosan. Magányosan, akkor is, ha nem egyedül vagyunk. A tévézés személyes ügy. Hiába van annyi szó róla, hiába ismerős mindenkinek, mégis végtelenül intim és reflektálatlan. Mennyi döntés, mennyi kis élmény és az agy sistergő számítgatása van a csatornák közötti váltások ritmusában! A marketingszakemberek lassan kihasználhatnák a családon belül szaporodó tv-készülékek jótékony hatását a családi békére. Nem véletlenül egyedül vehetjük csak fel a kapcsolatot a Nagy Testvérrel. Így babonázó az ereje, így nem kapaszkodhatunk valaki másba. Otthon, ahol ledobjuk vértjeinket, felpolcoljuk a napi harcban megfáradt lábunkat a lazítás intenciójával, azt remélve, hogy aznap már nem történik semmi. Na, ott, az esti laza és gyanútlan ólmelegben, ott történik egy és más a villogó képernyő és közöttünk. Ebbe a felderítetlen homályba világít be Orbán György a kezében fénylő 100 wattos izzóval.

Bámulnánk nyugodtan a tv-shop megbízható és kiszámítható hátterét aznapi kontemplációnkhoz, amikor egyszer csak észrevesszük a szabotázst. Hirtelen vágással éles fény imbolyog. Világít egy izzó, megvilágít egy arcot. A két tv shopos kis szünet után tovább mondja a magáét, miközben valaki egy könyv fölött pislog, arcát furcsa, kápráztató fény ragyogja be, pont, mint a steklámpa csupasz körtéje. Aztán megint a piros pulóveres nőt invitálja a kékinges férfi, nyomná meg a gombot. "Akkor érezni az erőt igazán." No és a spray effekt! Angolosan ejti: szpréé-nek. Ezen a ponton úgy érezzük magunk alatt a fotelt, mint soha egyébként. A szövet a rugó, a gravitáció érzetét Heidegger is megirigyelné. De a "Lichtung" akkor jön igazán, amikor ismét feltűnik a 100-as izzó, amint a félmeztelen fiú érintésétől felfénylik. A mű címét (Aura) most értjük meg igazán, amikor a kékinges, erőt sugárzó férfi tovább beszél a pirospulóveres nő ámuldozásától kísérve. "Képességeinek csak a képzelőerő szab határt" "Markolja meg az erőt!" És Orbán György megmarkolja az izzót. A fényeffekt gyönyörűen kirajzolja az aurát. Az izzó érzékennyé válik és mindenféle vezeték nélkül, már 30 cm-es távról is hálásan világít a közeledő kezeknek. A káprázat tovatűnik és megint a tv shopban találjuk magunkat. Mi történt itt? Mit is reklámoztak? Csak pislogunk és kíváncsiság ébred a képsor ismételt megfigyelésére.
Orbán György munkáit sajnos a tv-ben csak jól körülhatárolt keretben - azaz kulturális műsorban láthatjuk, de sebaj, így legalább egy kiállításon vagy vetítésen többször is megfigyelhetjük. Ha megtesszük, láthatjuk és hallhatjuk, hogy nem csupán két film ritmikus váltakozásáról van szó, hanem az eredeti reklámfilm teljes átdolgozásáról és kiegészítéséről.

Orbán generációjára jellemző az a szikárság és szűkszavúság, amivel megváltoztatják kiszemelt tárgyukat. Vannak zseniális művészek, akik már a kiszemelésben képesek megformálni művüket, olyasmiket vesznek észre, amik rádöbbentik a nézőt, milyen kiaknázatlan intellektuális és érzéki lehetőségek rejlenek hétköznapi környezetünk egyszerű megfigyeléséből. (Ajánlom a netező figyelmébe Fodor János munkásságát.) A posztmodernre jellemző erőteljes átalakítások és a jelentések kitörlése helyett inkább a módosítás áll, sokszor alig észrevehető eszközökkel érik el, hogy már egészen más cél szolgálatába fogva működik a megváltoztatott apparátus.

Orbán tehát ül otthon a számítógépe előtt és szemelget. A monitoron megjelenő tv-adás kincsesbányaként ontja a letölthető kockákat és jeleneteket. Vadászat és gyűjtögetés nyer itt új, elegáns, kis helyre összehajtogatható formát. A gyűjtemény tetemes, több mint 10 ezer file-ban lapul a sok kiszemelt filmkocka és rövid jelenet. Figyelme nem a különösre irányul egy-egy screenshot alkalmával, hanem nyersanyagot keres. Néha tervszerűen, szerszámai és szándékai szerint, néha szabadon, a raktárkincs gyarapítására. Az Aura esetében egy reklámfilm került terítékre. Az anyag átgyúrása három síkon, de nem hierarchikusan történt. Az eredeti film jeleneteinek megvágása az egyik, a művész által készített betétek felvétele és beillesztése a másik sík, míg a hang és grafikus layer együtt a harmadik sík. A vágóprogramok és a rögzítés általában sávokra bontja a hanggal ellátott mozgóképeket. Jelen esetben a művész valószínűleg több sávot használt. Az általam vázolt három sík inkább funkcionális és kompozicionális megkülönböztetés.
A technikai meghatározottság alighanem lényegi sajátosságokat ad ennek a műfajnak, lévén az egyes változtatások a végleges file-ban összesimulnak és kevésbé mutatják meg a beavatkozás határait mint például a kollázsoknál. Arnulf Rainer átfestései mindig pregnáns gesztusként kerülnek jól kitapintható dialógusba az eredeti képpel. Ott könnyen látjuk, mivel változtatott a művész. A másik véglete az átalakításnak Jeff Koonsnál figyelhető meg, illetve nem figyelhető meg, mert gyakorlatilag láthatatlan az a beavatkozása, amikor egy kiskanálnyi művészfestéket kevert a nagyszériás kereskedelmi plakátokat nyomtató gép festéktartójába, majd a legyártott italreklámokat saját műveként írta alá. A felülírás a megjelenítés szintjén történik, az eredeti festéktől különböző, de csak a történet ismeretében elkülönülő anyaggal. A digitális képeknél sokkal nehezebb dolgunk van, mivel az anyag ugyanaz az időtlen pillanatsorozat. Nehéz megállapítani, mi honnan ered. Leginkább a televíziós ismereteken alapuló valóságérzékünk segíthet. Orbán György gondosan kidekázza beavatkozásait. Sosem rejti el azokat teljesen, de gondoskodik róla, hogy a különbségeket tévő figyelmünket megdolgoztassa. A digitális egyneműséget vádolni szokták. Harmadik természetként bezáruló illúzióként kárhoztatják. Itt a mű határozottan épít a digitális világon kívüli valóságérzékünkre. Esetünkben nem a programok ismerete, hanem a zajos és veszélyes életben szerzett tapasztalataink segítenek hálót teríteni e műre. Megállapítani például miről is beszélnek, minek az erejét érezhetjük? A művész gondosan kivágott minden funkcionális információt. Nem derül ki, mire jó a lakásban körbehurcolható spray effektet produkáló kis izé. Mindig várjuk, mert mindig egy kicsit beljebb enged minket a tv shopok rejtelmes világába. Aztán snitt és a korai filmeket idéző, monokróm szaggatott mozgású betét (16 kocka másodpercenként) ordítóvá teszi az előző jelenet mérhetetlenül kimódolt és a marketingcéloknak alárendelt jellegét. Nagy ellentét feszül a két képsor készítésének intenciója között. A két betét a maga low-tech bájával forradalmi és felforgató. Hatásos a gólemmel szemben, miként a Dávid parittyájából kisüvítő kő. Jelentések és kontextusok hullnak porba nevetségessé téve a marketingháborúba belegörcsült akarásokat. Orbán olyan, mint egy ügyes szörfös, aki meglovagolja a piszkosan tajtékzó hullámokat és közben még arra is képes, hogy a szörfdeszkájával gyönyörű vonalakat húzzon a vízen.
A betétek visszavisznek minket az elektromosság hőskorába, amikor az elektrosztatikus jelenségek legalább akkora szenzációt jelentettek, mint cirkuszban a szakállas nő. Orbán a médium, a különleges képességű ember szerepébe helyezi magát, és a jó öreg mágiával operál. A csodás fény az esetlen otthoni környezetben, a thai-chi mozdulatok, az erőt sugárzó öblös hang a kékingestől, az energikus zenével végül is összegződik és az eredeti anyagok fölé emel minket, nézőket. A sok banális részleten átsugárzik a teremtő erő. Átjön. Ami által láthatóvá és érezhetővé válik, az a finom és szelíd humor.

A művész nem bízza ránk a kontextusképzést, munkáján csavar egyet. Az előbb említett kicsit retrós mágus-művész szerep is részévé válik a mai világnak. Visszasimul a konzumkultúrába. Feliratok, cégnév, logo teszik tetszetőssé a terméket. Telefonszám, cím jelzi a vásárlási lehetőséget.(A művész otthoni száma és címe.) Ha tehetném, rendelnék egy művet kedvenc tévés műsoraimra alapítva. De döbbenet, sokan nem ezt rendelték.
2004-ben A Genius Europa szakkiállításon a találmányi bemutatón Orbán György bérelt egy standot és képektől övezve mutatta be Aura című filmjét, majd fogadta a gratulációkat, de nem a nagyszerű és humanista művészetéért, hanem a spray-effektet produkáló ketyeréért. A bernsteini korlátozott és kidolgozott kód fogalmait alighanem felmelegíthetjük és sajnos újra használhatjuk látván azt, hogy amit látunk, azt nem látja mindenki.
A médiatermékeket nyersanyagul használó művészek pontosan ezt a rejtőzködő szerkezetet teszik láthatóvá és adnak számunkra kritikai fogódzókat. Olyasmihez nyúlnak hozzá, amit egésznek és bonthatatlannak látunk, nem nagyon vesszük komolyan múló pillanatnyisága miatt, holott folyamatosan és markánsan befolyásolja életünket. Szerencsére azonban ott ül Orbán György és vélhetőleg még sokan, akik egyszerűen máshogy látják a tv-t. Ez a tudat nagyon jól esik, hogy valahol vannak, akik éles szemmel lesik az adást, és könyörtelenül átszabják azt. Látni és megérezni az ő gondolkodásukat, ez az, ami otthonossá teszi tévénéző fotelunkat.