 |
Malgot régóta szakított a színházzal, ezúttal eredeti műfajával, a szobrászattal érkezett a Pécsi Horvát Színház padlástéri kiállítóhelyiségébe. A keskeny lépcsőn felkapaszkodókat varázslatos belső táj fogadja. Öreg gerendákon, kibelezett székeken, falmélyedésekben ülnek, állnak, lógnak a figurák, angyalok és emberek, egytől egyig egy színpad játszói, noha a színház mint téma sehol sem jelenik meg a művekben. De olyan átütő erővel kommunikálnak ezek a lények, olyan látványos szituációkat hordoznak a testükben, amitől nem kétséges, hogy egy nagyszabású világszínpad hősei között járunk.
Sokuk teste farönkből nő ki, ez az alap is a színpad deszkájának tűnik, a megnyilvánulás origójának: felkapaszkodnak rá, hogy megmutassák magukat, kitárják a közönség felé a bennük feszülő erőket, a létezés drámájának egy-egy kulcshelyzetét. A születést, amelyet Malgot szívesen formál két emberi testből összefonódó bölcső képében. A fájdalmat, melyet a testek a beléjük ékelődő tárgyaktól szenvednek el ? fémdarabok, használati tárgyak, ősi mesterségek kellékei ugyanúgy feltűnnek a szobrokban, mint a téglából, fémrácsból eszkábált kaloda, a horgolt nyári kalap vagy a kitépett zongoraláb ?, a szerelmet és a gyöngéd figyelmet, a kapcsolatok hatalmi játszmáit és az égi erők óvó, megtartó gondoskodását.
Malgot plasztikáiban benne van minden, ami ember és anyag között megtörténhet. A szobrokba épített részletek, a test gerincét képező mángorló, a feláldozott fa-asszony, amint kibomló haja a rá váró balta szétnyíló fokát formálja, archaikus rítusokat sejtetnek. Bennük van ? néha a téma síkján is, másutt csak formai utalásokban ? Malgotnak a cigány kultúrával való eleven viszonya, délkelet-ázsiai útjainak tapasztalatai, benne az egész modern civilizáció elfojtásra épülő lényege, a kultúra teljes története, a barlangrajzok mágikus ábrázolásaitól Giacometti reszkető lábú figuráiig. Az egész emberiség, mely a görög mítosz szerint elvetett és kikelt sárkányfogakból fogant.
