Palladio kőbe írt szelleme

Az itáliai reneszánsz építészet egyik legmeghatározóbb alakja, Andrea Palladio születésének 500. évfordulója ihlette az Andrea Palladio 500 címmel az Örökség Galériában nyílt fotókiállítást. Maga a cím kissé az évszámokat magukba építő, megmosolyogtató cég- és termékneveket juttatja eszünkbe - azzal a különbséggel, hogy itt valóban a szó szoros értelemben vett minőséggel találkozhatunk. A művész alkotásait bemutató fotókiállítás - mert mi másnak is nevezhetnénk egy ilyen, minden porcikájában aprólékosan, odafigyeléssel megmunkált épületet - a legjellegzetesebb Palladio-remekeket tárja a közönsége elé. Az itáliai - ezen belül is döntően a vicenzai és venetói - arisztokrácia pazar villáiról és palotáiról készült, barnított felvételek egyszerre engednek bepillantást egy letűnt korszak ma is viruló dicsőségébe, egyúttal megmutatják a hanyatló pompa tragikumában is ott rejlő méltóságot, az évszázadokon túl is továbbélő, megismételhetetlen csodákat. Ahány villa, annyi különleges arc, családi tragédia és elfojtott titok: bár egykori lakóikról nem tudunk meg semmit, valahogyan - észrevétlenül és hangtalanul - ezek a néma falak mégis üzennek. Az idő vasfoga kissé ugyan megtépázta, de mit sem rontott e monumentális remekek szépségén, sőt: esetükben állja meg csak igazán a helyét a "jól áll neki a kor"- kitétel.

 

A Palladiónál érvényesülő szépség, kényelem, tartósság hármas követelményrendszere ma is példaértékű: az antik szépség ideáját követő, de azt egyúttal meg is haladó patinás szobrok, oszlopok és kupolák nem csupán díszletek: fénykorukban egyszerre szolgáltak a gyönyörködtetés és a pezsgő társasági élet kellékéül. Hack Róbert és Galacanu Efstatia fotói egyszerre mutatják meg az épületek monumentalitását és apró részleteit, mert a lényeg itt is a részletekben rejlik: egy-egy, messziről alig látható szobor, ablak, vagy faragvány így válik a XVI. századi érzület lenyomatává. A konkrét részletek mellett a környezet az, ami sokat elárul egy-egy épület "személyiségéről": a Villa Godi például egy buja növényzettől körülvett, mediterrán kísértetházra hasonlít, amelyet szinte vérfoltokként öveznek a vörösen izzó virágok. A kivetítőn sorjázó színes fotók láttán némi hiányt érez az ember a kiállított képek színtelensége miatt, de kétségtelen: a gyönyörű formákat és a felvételek évszázadokkal ezelőtti szelleme(ke)t idéző atmoszféráját maga a képzelet segít kiszínezni.