Hogy kik vannak itt? Családok besózott kisgyerekekkel és szabadságmániás kiskutyákkal, a Baltazár színházasok, félig már kifestve és jelmezben, egy ugrándozó apuka, hasán hordozókendőben csücsülő csecsemővel, két lány, bifokális szemüvegben, egymást óvatosan támogatva, egy középkorú fotós, magában keringőzve, és sorolhatnám még tovább, mert szerencsére a hidegfront sem vette el a népes látogatósereg kedvét a Vajdahunyad vára melletti réten tartott összművészeti fesztiváltól, amely a fogyatékossággal élők mindennapjaira hívja fel a figyelmet.
Hogy miért pont most? Talán, mert a most zajló Paralimpia eleve segíthet abban, hogy a strucccsapatként viselkedő többségi társadalom észrevegye a fogyatékossággal élők sikereit, hogy láthatóvá váljon egy olyan társadalom a társadalomban, amelyről sokan hajlamosak nem tudomást venni. És hogy miért pont Zugló a nyitóhelyszín? Egyrészt azért, mert itt található a legtöbb olyan intézmény, amely a fogyatékossággal élőkért van, másrészt a Zuglói Önkormányzat kifejezett örömmel támogatta a rendezvényt.
Rózsa Péter, a rendezvény házigazdája kiemeli, hogy a Paralel népszerűsége azon is múlik, mennyire lesznek fogadóképesek a vidéki városok erre a különleges vándorkiállításra. Bence Ottó, a fesztivál ötletgazdája a Törökfürdő Alapítványtól arra emlékeztet, hogy nagyon fontos megismernünk, megéreznünk a percepcióbeli különbségeket, például azt, hogy egy vak ember egészen máshogy észleli a külvilágot, mint a látó. Szó esik arról is, hogy példaértékű, hogy a Magyar Televízió közvetíti a Paralimpiát.
A szabadtéri Paralel-kiállítás, avagy Vándorkiállítás a fogyatékossággal élők világáról - amely két héten át megnézhető a Városligetben - három részből áll, egyrészt tizenhét fotós képeit láthatjuk Kincses Károly válogatásában, másrészt van egy reklámgrafikusok által tervezett plakátblokk, harmadrészt pedig fogyatékkal élő példaképeket is választhatunk magunknak Helen Kellertől Stephen Hawkingig.
Na jó, akkor most vallok: a reklámgrafikusokat mindenestül untam. De például Dallos László: Lendítem lábamat című képe - melyen Balogh Attila roma költő szerepel, ahogy mankóin egyensúlyozva járja az erdőt - rögtön hozzám nőtt. Nagyon szerettem Pintér MártaHendikep sorozatát is, amelynek testi fogyatékkal élő gyereksportolóiból árad az életöröm, és Hornyák DánielBakonykúti képeit, amelyeken egy férfi egy kutyát ölel szorosan magához, egy másik pedig birkák között vándorol, mintha csak népmesei hősök lennének mindketten, pedig egy speciális rehabilitációs intézet lakói. Ja, és az ideálom Daniel Tammet, tíz nyelven beszélő, egy saját nyelvet is kitaláló, aspergeres (ez az autizmus egyik válfaja) matematikus, aki az első regényével is kijött Megszületett egy kék napon címmel. Deák Bill Gyulának meg valahogy az összes dalát tudom kívülről.
Tardy Balázs színművész, a fesztivál első színpadra lépő művésze 2003-ban, egy súlyos műtétet követően vesztette el a szeme világát. Nem tudom, látható-e még valahol Magabeszélő szilárd alak című előadóestje - melyben Adytól Örkényen át Karinthyig válogat -, ha nem, éppen ideje lenne, mert az az ólomsúlyú, intenzív, megélt, megszenvedett hang, amely mintha egy mély kútból szólna, egyszerűen odacövekeli az embert a színpadhoz.
Majd jön a Zuglói Filharmónia Fúvószenekara Makovecz Pál karmesterrel és egészen ifjonc zenészpalántákkal: az örökzöldek mellett pedig néhány meglepő és ritkán játszott zeneművel. Utána a Lux Musicae következik, mely a Vakok Intézetének tanulóiból alakult, és amellett, hogy Késmárki Krisch György vezényletével a reneszánsztól napjainkig bekalandozzák a zenetörténetet, még egy népdalkörrel is előrukkolnak. Öröm nézni és hallgatni őket, nem csak a nagyszerű szólistáik - Csányi Márton, Ferenczi István, Nagy Krisztina - miatt, hanem azért is, ahogy egy-egy dal után némelyikükből egyszerűen kibukik a nevetés, annyira élvezik az éneklést.
Aztán Ágoston Béla együttese, a Zuboly következik, a szokott, szívbemászó pimaszságával. Mintha ez a megveszekedett banda egy húsdarálóba dobálná a zenéket, magyar népdaloktól MC Hammeren át Jean-Michel Jarre-ig, aztán feldobná az egészet pár popkulturális és bulvár-ikonnal Pamela Andersonig bezárólag, és hajrá, jöjjön, aminek jönnie kell. Randomszerű és nagyon vicces ez a zene, Busa Pista pedig mindig bírja szóval és szuflával, és az is helyes, ahogy "Várjatok, csak keresek egy csajt" felkiáltással a végén még táncba viszi a barátnőjét. Bár a közönség a rendezvénysátorban nevetve, de meglehetősen szolidan üldögéli-álldogállja végig a koncertet, a sátor résein kikukucskálva látszik, hogy a Baltazár Színház színészei viszont végigropják az egészet.
Aztán már tényleg ők jönnek, a baltazárosok, az Elek Dóra által rendezett, Repülési engedély - angyaloknak című utcaszínházi előadásukkal, amit a zötyögős hangosítás sem tud megtörni: néha halljuk, néha nem, ők viszont profikhoz méltóan nem zökkennek ki egy percre sem. Ismerem és szeretem a darabjaikat, de ezt az előadást eddig nem láttam, most azt élvezem, ami új nekem belőlük, például, hogy Fehér Dániel az egész előadás alatt rajzol, körbemegy, mindenkinél leül pár percre, és az összes társáról készít egy képet. Talán a narancssárgában pompázó, folyamatosan hódító és csacsogó madarász, Kovács Veronika portréja lesz a legszebb. Gyönyörű a színpadi látvány, vasból formált szamár húz egy parasztszekeret, hatalmas, színes Krisztus-ikon magasodik a levegőbe, lábánál színpompás százszorszépek, (amelyek aztán visszaköszönnek a hitet alakító, törékeny Taligás Anna jelmezén is). Vörös István darabja egy angyalt (Kozma Bognár Sándor) bújtató mutatványosok harca a "vámhatósággal", egy papi csuhába bújt szigorú és hitetlen "határőrrel" (Erdős Balázs), aki a határátlépéshez mindenféle papírokat követel, jogosítványt, iskolai bizonyítványokat, repülési igazolványt. De a mutatványosoknak meg csak hitük van, az meg mindent visz. Credo quia absurdum - Hiszem, mert lehetetlen - Tertullianus óta úgysem talált ki senki jobbat.
