Pedig a Vízivárosi Galériában most bemutatott majdnem ötven mű meggyőz arról, hogy kár volna, ha ez a következetes képi világot építő egyedi tehetség kihullana az utókor emlékezetéből. Olyan modern látásmóddal képes megformálni a hazai zsánerfestészet hagyományos témáit, amit kevesen műveltek. Telt színei, az alföldi asszonyfigurákban fölsejlő időtlen mozdulatok, a Gauguin tahiti szépségeit idéző lányok, vagy a néhány kontrasztos folthatással megteremtett nagyvárosi nyár látványában hirtelen megnő a részletek jelentősége és a precíz kompozíció kicsit álomszerű, de a valósággal érintkező atmoszférát teremt.
Majdnem nyolcvan évet élt meg, de huszonöt éves korára már minden fontos megtörtént vele. Félig gyerekfejjel került az első világháborúba és onnan ellőtt balkézzel került haza. Majd szülővárosából, Kolozsvárról áttelepült a Trianon utáni Magyarországra. Először Szegedre, onnan egyenesen Párizsba, ahol mestere, Koszta József tanácsára a legjobb festőiskolákat járta végig. Végül alföldi festő lett, a harmincas évek nagy kiállításainak Budapesten is rendszeres szereplője, Ernst Lajos egyik pártfogoltja. Életében utoljára 1947-ben jelentkezett önálló gyűjteményes tárlattal a Régi Műcsarnokban, majd 1977-es haláláig néma csend volt körülötte. Két alföldi emlékkiállítást leszámítva egészen mostanáig.
Pedig utánozhatatlanul egyéni hangvétele valami fontosat ragadott meg. Párizsi tanulmányai, a húszas években elsajátított modern festészeti eszközei szinte minden képén átütnek, de témául csak azt választja, ami a keze ügyében van. Így lesz Feleky vásznain és különösen az erőteljes színekkel felvitt pasztellkrétarajzokon a magyar Alföld a modern festészet autentikus tárgyává. Kis műfajokban, apró rezdülésekben, a tájképekben és portrékban a közvetlen környezetét hallatlan modernséggel tudta ábrázolni, de egyben meg is maradt a műfaji tradícióknál. A kimerevített mozdulatok ellenére képei nem statikusak, mert majdnem mindegyikben valami különleges nézőpontot keres: oldalról, félig felülről közelít rá a témájára, és ettől a kép megmozdul, elveszíti harmonikus egyensúlyát, cserébe viszont személyes, eleven, intenzív viszonyba kerül a nézővel. Nem lenne meglepő, ha ez a hagyatékban lévő képeket most megtaláló kiállítás megindítaná Feleky újrafelfedezését.
