Párizsból nézve

Kilenc fiatal magyar művész Párizsban, 2011 tavaszán. Róluk készített sorozatot Barakonyi, azzal a szándékkal, hogy körbejárja, ki miért él távol a hazájától, mit jelent neki az otthon, miért ment el és miért fog visszajönni, ha úgy alakul. Művészek élethelyzetébe pillantott bele, fotósok, festők, belsőépítészek, keramikusok, zenészek és színészek párizsi bérlakásait járta végig, velük tartott az utcán, a metrón, otthon kutyanyírás közben, belehelyezkedett a gyereketetéssel, zenéléssel, kihűlt reggeli kávéval és a párizsi utcák zsibongásával kísért napjaikba. Portrékat készített róluk, olyan közvetlenséggel, mintha maga a fotós nem is volna része a helyzetnek, mintha nélküle is ugyanígy történnének ezek a jól begyakorolt mozdulatok, az objektív nélkül is ugyanez a látvány nyílna meg a szereplők körül.

Kötődés, szabadságvágy, kiteljesedés, de leginkább az ezek között zajló mindennapok képes krónikáját fényképezte meg Barakonyi, kilenc élethelyzetben, kilenc személyiség aurájában. Kár, hogy a galériában minden szereplőről csupán egy képet látunk, a sorozat többi darabja és a portréalanyok személyes vallomásai egy-egy önálló füzetben lapozhatók a képek alatt. Mert az egész anyag szociográfiai kutatásnak éppúgy felfogható ? hasonlóan Barakonyi korábbi sorozataihoz ?, mint szövegekkel illusztrált fotóesszének. Jó lenne vizuálisan is befogadni a sorozatok több darabját, látvánnyá tenni a pillanatokat, amelyek a füzetekben elemi erővel építenek fel egy-egy ars poeticát. Látni, ahogyan egyikük ipari alpinistaként a párizsi háztetőkön szökdécsel, este pedig a műhellyé alakított konyhában belsőépítészeti organikus stukkókat tervez. A másik alany egyszer gyereket cipel, máskor énekel, a többiek állások után kajtatnak, lakást takarítanak és az éjszakai utcát járják, családosan vagy egyedül, többnyire Párizs rongyos redőiben, folyamatos keresésben és munkában élik a napjaikat.

A képek és a szövegek folyamatosan vívott harcokról tudósítanak, de a tónus nyugodt, természetes, a fotók egy koherens világot mutatnak. Mert ők tudatosan vállalták a világvárosi peremlétet ? Barakonyi kérdéseire szinte mindannyian azzal válaszolnak, hogy elindultak, mert otthon túl szűk volt a világ. Itt részei a művészeti életnek, be tudnak kapcsolódni a kulturális sodrásba, itteni életükön átfolyik az egész világ, és ezért vállalják a kényszerkörülményeket. A fotográfus pedig ritkán tapasztalt empátiával közelíti meg az idegenben kialakított, tulajdonképpen ideiglenes, de nagyon elszánt akaratra épülő életformákat.

Kitűnő anyag, amiben művészlét és politika, túrórudi és önmegvalósítás részekre nem szedhető lét-egészként nyilvánul meg. Éppen emiatt érzem erősen a szűk válogatás hátrányát. Jobb lenne ? persze jóval nagyobb felületen ? a teljes képanyagot és a szövegeket együtt, egészben a falakon látni. Talán a mű kritikai hangsúlyai is fölerősödnének egy teljes bemutatással.