Titre: Miles Davis, 1989 - Richard Dumas - VU'La Galerie
Budapest-Párizs. E tengely mentén szervezi nyári programjait a Mai Manó Ház. Ma estére mindjárt kettőt: Párizs legnagyobb fotógalériája és -ügynöksége, az 1998-ban nyílt VU'La Galerie három művészének munkáiból, valamint a Magyar Fotográfiai Múzeum archívumából. Előbbi kiállítás kortárs fotóművészek: az amerikai Michael Ackerman, az olasz Lorenzo Castore és a francia Richard Dumas legmodernebb nézőpontjaiból, utóbbi pedig az 1920-as években Párizsba vándorolt magyar fotográfusok ma már klasszikusnak számító szemszögéből mutat utcákat, arcokat: történeteket. Lorenzo Castore összeállítása például havannaiakat.
Az olasz fotográfus 2001-ben ugyanis felkerekedett, és annak ellenére, hogy előtte és azóta is csak fekete-fehér fotókat készít, elindult Kubába egy színes sorozatért. - Egy kivételével az összes képet éjszaka csináltam, tetszettek Havanna sötét tónusai, meg a mindenre ráfolyó sárgás neonfény - nyilatkozta a kultúra.hu-nak Castore. Ahogy mondta: érdekelte a Kubában annyira megfoghatatlan "kinn és benn". Ott ugyanis a házakba, vagyis inkább földszintes barakkokba mindenhonnan belátni, sőt, a forgalmas utcákra nyíló teraszokon úgy ülnek, esznek, dohányoznak, zenélnek az emberek, mintha a nappalijukban ülnének.
André Kertész: Pont des Arts 1963. 20,5x25,5 cm zsel. ezüst
A színes kubai forgatag ellenpontjaként a VU'La Galerie igazgatónője, Gilou Le Gruioec több tucatnyi művészük közül Michael Ackerman egyetlen fekete-fehér képét választotta. Egy kihalt város alig megvilágított szegletét, ahol hatalmas épület zárja el előlünk a kilátást. Csak a fotonszemcsék nyugtalanító vibrálása marad.
Harmadiknak pedig azért hívta a Mai Manóba épp honfitársa, Richard Dumas képeit Gilou Le Gruioec, mert úgy gondolta, a három fiatal fotóművész munkáiból álló budapesti reprezentáció fejezi ki legjobban a VU'La Galerie ars poeticáját: minél többféle kifejezőeszközt!
Figyelemfelhívás volt a célja Kincses Károlynak is a Mai Manó Ház Kis Manó Galériájába költöztetett Párizs magyarul című kollekcióval. - Gondoljanak úgy erre az anyagra, mint egy figyelmeztetőleg feltartott mutatóujjra! - magyarázta az este hét órakor nyíló tárlatról Kincses. - Bár, ha végiggondoljuk, hogy a fotográfiai múzeum egymillió-kétszázezer fotójának alkotói közül kellett kiválogatni először azt a hatvannégyet, akik a huszadik században hosszabb-rövidebb időre Párizsba tették a székhelyüket, majd az ő ezerötszáz képükből választani erre a falra huszonötöt, akkor jobb, ha csak a mutatóujj legfölső ujjpercéről beszélünk.
És hogy mire kell figyelmeztetni? Például arra, hogy míg az esküvői fotózás több emberöltő óta meghatározó, önálló műfaja a fotográfiának - ugyanis az életút legfontosabb eseményeit mindig fontosnak tartották megőrizni az emberek-, addig ma nyakra-főre fotóz mindenki a mobiltelefonjával, teljesen jelentéktelen helyszíneken és időpontokban - állítja Kincses, aki ezt a nagyüzemet már nem is fényképezésnek, digitális képrögzítésnek nevezi. És André Kertész, Dobos Lajos, Redner Márta, Stalter György, Marton Ervin, Rév Miklós, Zaránd Gyula meg Reismann János fotói előtt állva nem átallja a fotográfia vérét szívó kullancsnak nevezni a digitalizmust. Az egyetemes fotográfia értékválságának szerinte egyértelműen az új technika az oka. A klasszikust pedig csak az menthetné meg, ha a digitális egyszer s mindenkorra leválna róla, külön diszciplínát alkotna.
Addig is: ragaszkodni fog hozzá Kincses Károly, ha a festménykiállítások szükséges kelléke a képek alatt feltüntetett technika, akkor a fotótárlatokon se csak a művek címét és alkotóját, írják ki, hanem azt is, hogy a több mint százhetven fényképészeti eljárás közül melyikkel készült a mű. A liliputi Kis Manó Galéria falait majdnem teljesen elfoglaló Kertész-, Reismann- és Marton-képek alatt például az áll, zselatinos ezüst. És ahogy Kincses Károly mondja, ez nem pusztán annyit jelent: itt zselatin tartja a fényérzékeny anyagot. Hanem filozófiát.
