Egy budapesti alapítvány és a brüsszeli Magyar Kulturális Intézet kezdeményezte az Európa szövete című közös művet, aminek eredménye valójában egy befejezetlen patchwork, egy foltokban újragondolt faliszőnyeg. Az eredeti most ott függ a kiállítóterem falán, impozáns méreteivel és kifakult színeivel, gazdagon dekorált bordűrrel körülvéve. Egy mitológiai toposzt ábrázol, azt a jelenetet, amikor Mercurius átadja a gyermek Bacchust a nimfáknak. Az új kárpit ellenben csak foltokban létezik, bármikor folytatható, telített és üres felületek izgalmas játéka, mint egy félig megfejtett rejtvény. Vagy mint egy ismeretlen képírás, amelynek bizonyos részletei már értelmezhetők, de az egész, a teljes kompozíció még meglepetéseket sejtet. Nem látjuk rajta a főalakokat, nem rajzolódik ki a központi istenség és a nimfák kapcsolata, nem derül ki, hogy Bacchus, a bor és a mámor istene milyen erők birtokában van. És mégis: a jelenetet keretező széles sávban Bacchus minden attribútuma felbukkan a XXI. századi kárpit-darabokon: a szőlő, a bor, a dús vegetáció, vadállatok és ragadozó madarak, boroskorsók és kincset rejtő kagylók, a megszelídített természet bőkezű ajándékai.
Sokat mond el a kortárs művészetről, hogy a közös munkára felkért 27 alkotó ? köztük Solti Gizella, Czeglédi Adél, Nagy Judit, Csókás Emese, Balog Wanda, a belga Nora Chalmet, a német Thomas Cronenberg, az olasz Federica Luzzi, a spanyol Andrea Milde ? legtöbbje a mű szegélyének egy-egy részletét választotta. A bordűr részleteinek újragondolása azt mutatja, hogy az alkotók a perifériáról közelítettek a mű felé, kívülről befelé haladtak. Nem az egészet próbálták megfogalmazni a maguk eszközeivel, látásmódjukkal, hanem a textilművészet hagyományait dolgozták át a saját ízlésük és tudásuk számára. Így lett a tradicionális faliképből újrahasznosított anyagok szövése, plasztikusan kiemelkedő képrészlet, geometrikus ritmus vagy az eredeti részlet elmosódott, torzított mása. Egyben a részletekre figyelő összeurópai gondolkodásmód kifejezése, szálakból írt idézetek sokasága a mai Európa vizuális nyelvén fogalmazva.
A kiállítás vezérfonala a sokszólamúság. Ennek jegyében egyforma hangsúlyt ad a XVIII. századi faliszőnyegnek, a 2011-re elkészült részleteknek és az alkotók kommentárjainak, hiszen az egész gondolat középpontjában ez áll: ki hogyan gondolja újraéleszteni egy letűnt kultúra technikai tudását és művészi látásmódját. Minden textilművész más módon értelmezte a felkérést. Volt, aki az újrahasznosítható anyagokat vitte bele a kárpit hagyományaiba, volt, aki egy növényi szervezet növekedését látta meg a szövőszéken megszülető mintázatban, mások a szövésben az írás karaktereit ismerték fel, vagy a szív és a kéz együttes munkáját a gondolat kifejezésében.
A mű egésznek mondható, akkor is, ha az eredeti kárpitnak csak töredékei születtek újra a kortárs részletek által. Az európai kultúra sokszólamúsága jelenik meg az újraszőtt és az üresen hagyott felületek párbeszédében. Egy olyan közösségé, amelyik sok nyelven beszél, de azonos hagyományban gyökerezik.
